Tu–128
A Tu–128 prototípusa a monyinói repülőmúzeumban
NATO-kód	Fiddler
Funkció	elfogó vadászrepülőgép
Gyártó	Tupoljev Voronyezsi Repülőgépgyártó Termelési Egyesülés
Gyártási darabszám	188 db
Első felszállás	1961. március 18.
Szolgálatba állítás	1965. április 30.
Háromnézeti rajz
A Tu–128 háromnézeti rajza
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–128 témájú médiaállományokat.

A Tu–128 (NATO-kódja: Fiddler) a Szovjetunióban, a Tupoljev-tervezőirodában (OKB–156) kifejlesztett nehéz sugárhajtású elfogó vadászrepülőgép. Az eddig megépített legnehezebb vadászrepülőgép. Típusjelzése kezdetben Tu–102 volt, majd Tu–28P, végül a Tu–128 típusjezést kapta.

Az 1950-es években a Szovjetunió számára az Egyesült Államok nukleáris bombákkal felszerelt stratégiai bombázói jelentették a fő fenyegetést. Az Egyesült Államok és Kanada északi területein nagy számban állomásozó stratégiai bombázók az északi sarkkört átrepülve könnyen elérhették a Szovjetunió területét, és zavartalanul eljuthattak volna a stratégiai célokat rejtő belső területek fölé. A Szovjetunió ritkán lakott északi és keleti területei védtelenek voltak a légi támadásokkal szemben, mert a megfelelő sűrűségű repülőtér-hálózat hiányában a kis hatósugarú vadászrepülőgépekkel felszerelt honi légvédelmi repülő-egységek számára a terület ellenőrzése és védelme megoldhatatlan volt. Ezért a nagy északi térségek védelmére – az egyéb légvédelmi rendszereken túl – egy igen nagy hatósugarú elfogó-vadászrepülőgép kifejlesztése és alkalmazása tűnt célszerűnek a szovjet hadvezetés számára.

A célnak megfelelő repülőgép tervezése 1957-ben kezdődött az OKB–156 tervezőirodában. A nagy hatótávolság elérésére egy szokatlanul nagyméretű és nagy tömegű repülőgép kialakítását tervezték. A jó manőverezőképesség nem volt szempont, mert a repülőgépet nem manőverező légiharcra tervezték, hanem a nagy hatótávolságú légiharc-rakéták hordozására. A főbb paraméterek meghatározása után a repülőgép tényleges tervezése 1958-ban kezdődött. A repülőgép tervezésével párhuzamosan folyt a Szmercs rádiólokátor fejlesztése, valamint Kalinyingrádban a K–80 rakéták tervezése. A repülőgép, a rádiólokátor, valamint a rakéták alkották a teljes fegyverrendszert. Az OKB–156 tervezőirodában a fejlesztés alatt álló repülőgép a „128”-as gyári kódot kapta. A Szmercs lokátorok repülési próbái a Tu–104 és Tu–98 gépekből kialakított Tu–104LL és Tu–98LL repülőgépeken folytak.

1960-ban építették meg a prototípust, amely első repülését 1961. március 18-án hajtotta végre. A nyilvánosság előtt 1961. július 9-én mutatták be a tusinói légiparádén, ahol a gép a K–80 rakéták makettjeivel repült. A prototípus építésével párhuzamosan már 1959-től folytak a sorozatgyártás előkészületei a voronyezsi 64. sz. repülőgépgyárban. Az első nullszéria első gépe 1961 elején készült el, első felszállására pedig 1961. május 13-án került sor. 1961 és 1962 folyamán még néhány darab gép készült a repülési tesztekhez, amelyeken a prototípushoz képest kisebb módosításokat hajtottak végre. 1962. március 20-tól kezdődtek az állami próbák, szeptember 27-én hajtották végre az első éleslövészetet Il–28 légicélra.

1963. december 12-én a védelmi miniszter utasítására a gép típusjelzése Tu–128 lett. A végül R–4 jelzést kapott K–80 rakéták és a repülőgép, valamint a Szmercs radar alkotta rakétarendszer pedig a Tu–128SZ–4 jelzést kapta. Az állami próbák 1964 szeptemberéig tartottak. A Tu–128SZ–4 rendszert 1965. április 30-án rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A Tu–128 sorozatgyártása 1970-ig tartott, ez idő alatt 188 db sorozatgyártású példány készült.

A repülőgép fegyverzetét 4 db R–4 (K–80) légiharc-rakéta alkotta, amelyeket 2–25 km-es céltávolságon lehetett alkalmazni. A rakéta R–4R változata félaktív lokátoros önirányítású, az R–4T pedig infravörös önirányítású volt. A repülőgép felderítő rádiólokátora 50 km-es hatótávolsággal rendelkezett.

Az 1960-as évek végén hozzákezdtek a rendszer modernizálásához. Az átalakított és továbbfejlesztett rendszer a Tu–128SZ–4M típusjelet kapta, maga a repülőgép pedig a Tu–128M típusjelzést. A gép új, RP–SZM Szmercs–M rádiólokátort kapott. Modernizálták az R–4 rakétákat is, ezek az R–4RM és R–4RT típusjelet kapták. Hosszas tesztek után a modernizált rendszert 1979 júniusában állították hadrendbe. A repülőgép az újonnan kialakított R–4RR rakétákkal 0,5-tól 40 km-ig vált alkalmassá a légi célok megsemmisítésére.

A Tu–128-t kizárólag hazai bázison, elfogó szerepkörben alkalmazta a szovjet honi légévdelem. Harci alkalmazására nem került sor. Az első Tu–128 a Fehér-tenger melletti Talagi bázisán 1966 októberében állt szolgálatba, az 518. elfogó vadászrepülő-századnál. Habár 25 ezred felállítását tervezték eredetileg, 1970-ig 7 db Tu–128-cal felszerelt repülőezredet hoztak létre, ezredenként három-három repülőszázaddal. Egy-egy század 9-12 db repülőgépet üzemeltetett. Az 1970-es évek végén kezdték meg a gép fokozatos kivonását. Az 1980-as évek elején jelent meg a MiG–31, amelyet a Tu–128 mellett, hasonló feladatkörrel alkalmaztak. Az 1990-es évek elejére az utolsó Tu–128-t is kivonták a hadrendből.

A repülőgép jó aerodinamikai tulajdonságokkal rendelkezett, de különösen a felszállás és a leszállás miatt nehezen vezethető gépnek bizonyult és gyakorlott személyzetet igényelt. Nagy tömege miatt nem tipikus vadászrepülőgépként viselkedett, ezért a pilóták kiképzése egészen a Tu–128UT gyakorló változat megjelenéséig problémás volt.

A Tu–128 teljesen fémépítésű, középszárnyas repülőgép. Erősen, 56°22' nyilazású szárnnyal rendelkezik. A levegőbeömlő nyílások a törzs két oldalán helyezkednek el. A beáramló levegő mennyiségét egy kúpos kialakítású légterelő szabályozza. A futóműve hárompontos. Az orrfutók a törzsbe, a főfutók a jellegzetes Tupoljev-kialakításnak megfelelően a szárnyakon kialakított áramvonalas gondolába húzhatók be. A kétszemélyes, hermetizált pilótafülkét a törzs elülső részén alakították ki. A személyzet KT–1 katapultülésben foglalt helyet, elöl a pilóta, hátul a navigátor. Az RP–SZ Szmercs rádiólokátort az áramvonalazott orr-részben helyezték el. A 2 db Ljulka AL–7F–2 gázturbinás sugárhajtóművet a törzs végében, egymás mellett építették be. Az összesen 15 500 kg üzemanyag számára a törzsben 10, a szárnyakban 2 üzemanyagtartályt építettek be.

A repülőgép beépített fegyverzettel nem rendelkezett. A rendszeresített R–4R, R4–T, R–4RM, R–4TM, valamint R–4RR rakétákat a szárnyakon kialakított tartókra lehetett függeszteni.

• Tu–128UT – Kiképző-gyakorló változat, amelyben a kétfős személyzeten túl az oktató számára szokatlan módon, a rádiólokátor helyén, a repülőgép orrában alakítottak ki helyet. 1971-ben 4 db Tu–128-t alakítottak át UT-változatúra, majd még további 10 db ilyen kialakítású repülőgép készült újonnan. A gép kifejlesztése a Voronyezsi Repülőgépgyárban történt Alekszandr Putyilov vezetésével.
• Tu–128M – modernizált változat továbbfejlesztett rádiólokátorral és új rakétafegyverzettel.

Az 1960-as évek elején tervezték egy Tu–128A–80 változat kialakítását RP–SZA Szmercs–A rádiólokátorral és K–80M rakétákkal, valamint egy Tu–128A–100 változatot Groza–100 rádiólokátorral és K–100 rakétákkal. Ezekhez a rakétarendszerekhez a Tu–128A típusú repülőgép kialakítását 1963-ban kezdték el. A repülőgéphez nagyobb teljesítményű, VD–19 gázturbinás sugárhajtóműveket alkalmaztak volna. Az új hajtóműveket tesztelték is egy átalakított Tu–128LL (LL – „repülő laboratórium”) változaton, de jelentős teljesítménynövekedést nem értek el. A rádiólokátor fejlesztése is csúszott, ezért végül az A-változat programját törölték.

Csak papíron maradt a még nagyobb teljesítményű, RD–36–41 gázturbinákkal tervezett változat. Ezzel a hajtóművel 2650 km/h-s sebességet szerettek volna elérni, de végül még a prototípus sem készült el. További terv volt a Tu–138 típusjelű változat, amely VD–19 hajtóművet, új szárnyat és Szmercs–A radart kapott volna, valamint a Tu–148 típusjelű változat, amelybe a később a MiG–31-en alkalmazott Zaszlon rádiólokátort tervezték beépíteni. Tu–128B típusjellel tervezték egy gyors bombázó repülőgép létrehozását is, amely összesen 4500 kg bombaterhet hordozott volna. A bombák egy részét a törzsben kialakítandó bombatérben, a többit a szárnyak alatt hordozta volna. A terv végül nem valósult meg, helyette a hasonló és méretű de nagyobb teljesítményű Szu–24 kifejlesztése kapott prioritást.

• Hossz: 30,06 m
• Fesztáv: 17,53 m
• Magasság: 7,15 m
• Szárnyfelület: 96,94 m²
• Üres tömeg: 25 960 kg
• Felszállótömeg: 43 000 kg

• Hajtóművek száma: 2 db
• Hatóművek típusa: Ljulka AL–7F2 utánégetős gázturbinás sugárhajtómű
• Hajtómű tolóereje: 107,9 kN utánégetővel

• Legnagyobb sebesség: 1910 km/h (rakétákkal 1665 km/h)
• Hatósugár: 1170 km

• Leonyid Lomov: Pervij dalnyij (Az első távolsági), a Vozdusno-koszmicseszkaja oborona folyóirat cikke a T–128-ról (oroszul)
• Gordon, Yefim. Soviet Heavy Interceptors – Lavochkin La-250, MiG I-2, I-7, I-75, Ye-150/151/152, Sukhoi T-37, P-37 and Tupolev Tu-28/128. Midland Publishing, pp. 51-92.. o. (2004). ISBN 1-85780-1911 

• A Tu–128 az Airwar.ru oldalain (oroszul)^{[halott link]}

Sablon:Második generációs vadászrepülőgépek m v sz Második generációs vadászrepülőgépek
F–4 Phantom II F–5 Tiger II F–8 Crusader F–100 Super Sabre F–101 Voodoo F–102 Delta Dagger F–104 Starfighter F–105 Thunderchief F–106 Delta Dart F4D Skyray
De Havilland Sea Vixen English Electric Lightning  Mirage III  HF–24 Marut  J–8  J 35 Draken
Jak–28 Je–150 La–250 MiG–19 MiG–21 Szu–7 Szu–9 Szu–11 Szu–15 Tu–128
További vadászrepülőgépek: Második világháborús Első generációs Második generációs Harmadik generációs Negyedik generációs Ötödik generációs