Az 1914–2007 között üzemelő szolnoki cukorgyár a magyarországi rendszerváltáskor működő 12 cukorgyár egyike volt.

A Szolnoki Cukorgyár Rt.-t 1912. március 14-én alapították a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank budapesti székházában. Az 5 millió koronányi alaptőkéből 1,6 millió a Kereskedelmi Banké volt, 1 milliót a vele szoros üzleti kapcsolatban álló prágai Živnostenska banka jegyzett. A döntő befolyás a Kereskedelmi Banknál maradt, mivel az összes részvény felett a vezetésével álló szindikátus rendelkezett.

Szolnok városa ingyenes telekkel, harminc évre szóló városi adókedvezménnyel és 80 000 korona hitellel támogatta a gyár felépítését; a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Gazdasági Egyesület vállalta 5000 holdra szóló cukorrépaszerződések megkötését.

Hatvany-Deutsch Sándor, a Magyar Cukorgyárosok Országos Egyesületének elnöke ellenezte az új cukorgyár létrehozását, mert az erős belföldi verseny a már meglévő cukoripari érdekeltségei ellen hatott volna. A Hatvany-érdekcsoport 40%-ot ajánlott a Kereskedelmi Banknak a sarkadi cukorgyár 3 000 000 koronáról 8 000 000 koronára emelendő alaptőkéjéből, ha lemond a szolnoki gyár alapításának tervéről. A sarkadi gyár kapacitását napi 1000 tonnáról 2200 tonnára emelték volna, így az a szolnoki körzetbe tartozó termelők cukorrépáját is feldolgozta volna. A bank nem fogadta el az ajánlatot, és a szolnoki gyár megépítése mellett döntött. Rövid idővel az alapítás után, 1912. július 17-én a szolnoki és a hatvani cukorgyár tíz évre szóló szerződést kötöttek a répafelvásárlásban történő együttműködésre.

A gyár építésével Viktor Benes prágai vállalkozót bízták meg, aki korábban már három cukorgyárat épített Magyarországon. Az építkezés 1913 tavaszán kezdődött el cseh és szlovák munkásokkal, akik közül számosan a cukorgyárban maradtak dolgozni. Ezzel párhuzamosan a Kereskedelmi Bank kölcsönt nyújtott a MÁV-nak a csongrád–tiszaföldvári vasútvonal kiépítéséhez, ehhez csatlakozott a gyári iparvágány.

1914. szeptember 20-án a gyár készen állt a cukorrépa fogadására, de az első világháború kitörése megnehezítette az alapanyag ellátást. Ráadásul egy kormányrendelet következtében 1915. január 1-jétől a termelőknek jogukban állt felmondani a korábban kötött szerződéseket. A répaellátás biztosítására a következő években gyár saját répát is termelt a Pusztaszőreg, Abony, Tószeg, Fábiánpuszta és Törökszentmiklós határában bérelt földeken. Hogy a korábban épült gyárak, elsősorban a hatvani és mezőhegyesi cukorgyár) ne tudja elhódítani a répatermelőket, a szolnoki gyár hosszú lejáratú kölcsönöket nyújtott nekik. A cukorgyártás a háborús évek alatt a következőképpen alakult:

1919. júliusban a román csapatok elfoglalták a cukorgyár területét, és lefoglalták a paládicsi bérelt gazdaság teljes élelmiszer- és állatállományát. A megszállás miatt a Tiszántúlon termett répát csak részben sikerült beszállítani. A gyár berendezései azonban nem károsodtak számottevően, így a háború után sikerült eljutni a stabilizációhoz. A gazdasági élet normalizálódásával a répatermelés növekedett, elsősorban a nagybirtokosok körében.

Az 1921/22-es üzleti évtől kezdve öt éven át a szolnoki cukorgyár jelentős mértékű bérfeldolgozást végzett az Weiss Manfréd által újonnan alapított, ám gyár nélküli Csongrádmegyei Cukorgyár Rt. számára,^[1] illetve a trianoni békeszerződés következtében Jugoszláviához került újverbászi cukorgyár számára.

1924/25-ben a szolnoki cukorgyár egyike volt az angliai Bury St Edmonds-i cukorgyár (ma a British Sugar része) alapítóinak. A 300 000 font alaptőkéjű vállalat részvényeinek felét magyar részvényesek jegyezték, a szolnoki gyár 30 000 font értékű részvényt birtokolt. A gyár létrehozásának irányítását magyar szakemberekre bízták. Az állami támogatások következtében az angol cég több mint 30%-os osztalékot tudott fizetni, így a befektetett tőke három év alatt megtérült.

A két világháború között a gyár jelentős összegeket fordított a műszaki fejlesztésre, 1921/22-ben új cukorfinomító állomást helyeztek üzembe, 1935-ben pedig nagyobb rekonstrukcióra került sor, amelyet a Láng Gépgyár végzett.

1948 márciusában a szolnoki cukorgyárat a többi magyar cukorgyárral együtt államosították; az irányításukat a Pénzügyminisztérium felügyelete alatt álló Cukoripari Igazgatóság végezte. 1964. január 1-jétől pedig az ország tizenegy cukorgyárát és a Cukoripari Kutató Intézetet magába foglaló Magyar Cukoripar országos nagyvállalat részeként működött tovább. 1971-ben a cukorgyárak önálló vállalatokká alakultak a Cukoripari Vállalatok Trösztjén belül. 1980-ban a tröszt megszűnt, innentől kezdve a gyár teljesen önállóan gazdálkodott.

1991. június 26-án a szolnoki cukorgyárban a Béghin-Say francia cukoripari vállalat szerzett tulajdonrészt és irányítási jogosultságot. 2003 márciusában a többségi tulajdonos a Nordzucker AG lett,^[2] aki elhatározta az általa megvásárolt magyarországi cégek fúzióját. A szolnoki és a szerencsi gyárak beolvasztása az ekkor már csak a hatvani cukorgyárat működtető Mátra Cukor Zrt-be 2004. július 1-jén történt meg.

2007. novemberében a társaság igazgatósága bejelentette, hogy élve az EU cukorpiaci rendtartásának reformja által kínált lehetőséggel, a társaság visszaadja a termelési kvótájának egy részét, és bezárja a 6000 tonna répa/nap kapacitású szolnoki gyárat. A gyár bontása 2008. nyarán kezdődött el, és 2011-ben a cukorsiló bontásával fejeződött be.^[3][4]

• Salánky István – Vígh Albert: Cukoripar. In: A magyar élelmiszeripar története. Szerk. Kirsch János, Szabó Loránd, Tóth-Zsiga István. Budapest: Mezőgazdasági. 1986. 186–231. oldal. ISBN 963-232-213-4.
• Soós László: A szolnoki cukorgyár története. [Budapest]: Magyar Történelmi Társulat Üzemtörténeti Szekció. 1981. = Üzemtörténeti Füzetek, 10.
• JELENTÉS a cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság vizsgálatának eredményéről. Budapest. 2011. december 28.