Az öt sola öt latin kifejezés, melyek a reformáció alatt jelentek meg és összefoglalják a reformátorok alapvető teológiai hitét a római katolikus egyház tanításaival szemben. A sola szó jelentése latinul: egyedül, kizárólag. Az öt sola kifejezi a protestáns reformáció öt alapvető hittételét, azokat az alapokat, amelyek a reformátorok hite szerint a keresztény élet és hit gyakorlásában alapvetőek. Az öt sola karakteresen szembehelyezkedik a római katolikus egyháznak a dogmafejlődés során megfogalmazott hittételeivel (mindegyik solához van egy vagy több vele vitázó párhuzamos katolikus hittétel).

1. Sōla Scriptūra (egyedül a Szentírás);
2. sōlā fide (egyedül hit által);
3. sōlā grātiā (egyedül kegyelemből);
4. sōlus Christus (egyedül Krisztus);
5. sōlī Deō glōria (egyedül Istené a dicsőség)

Az egyedül a Szentírás elve szerint a Biblia Istennek az egyedüli ihletett és hiteles szava, a keresztény tanítás egyetlen forrása. Ez az isteni szó mindenki számára hozzáférhető, azaz mindenki számára érthető a Szentírás és az egyben önmagát magyarázza.^[1]

A nézet, hogy a Biblia nem igényel más magyarázót önmagán kívül, ellentétben áll a római katolikus hagyományokkal, mely azt tanítja, hogy a Bibliát kizárólag apostoli hatalommal vagy a Szentíráshoz fűződő és azt értelmező hagyomány (→ szenthagyomány), mint forrás (a kettő együttes neve: hitletétemény)^[2] alapján lehet magyarázni. A katolikus egyházban erre a hatalomra Tanítóhivatalként hivatkoznak, mely a világ püspökeinek testületében van jelen, közösségben a pápával.

A sola jelző és a scriptura főnév alanyeset helyett határozói esetben van, annak kifejezésére, hogy a Biblia nem Istentől függetlenül, önmagában áll, hanem Isten eszköze, mely által felfedi önmagát Krisztuson keresztül (solus Chrsitus vagy solo Christo) a mi megváltásunk érdekében.

A sola Scriptura kifejezés már a reformáció előtt megjelent a Közös Élet Testvérei körében nevelkedett Johann von Goch (1400–1475) művében, aki szerint a legfőbb tekintély a Biblia, és az egyházatyákat csak annyiban lehet elfogadni, amennyiben a kanonizált Írást követik.^[3] Az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen Luther és V. Károly német-római császár a sola Scriptura elvet illetően (is) ellentétes álláspontokat fogalmaztak meg: míg a reformátor szerint mindenki személyesen felelős Isten előtt, ezért csak Isten szavára, azaz a Bibliára szabad hallgatni, a császár viszont a hagyományra és az egyház tekintélyére hivatkozott.^[4] Kálvin főműve, az Institutio Christianae religionis szintén az Írás kizárólagosságát hirdeti: „Egyedül az Úr igéje az az út, amely bennünket annak kutatására vezet, amit Őróla tudni szabad, és egyedül ez a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Őróla tudni kell.” (III. 21,3)^[5]

A sola Scriptura elv alapján a protestáns egyházak nem fogadnak el olyan hagyományokat, amelyekre nézve a Biblia nem tartalmaz utalást, így például a pápai tekintélyt, a búcsút, a szenteket, ereklyéket, a purgatóriumot, a halottakért való imádkozást, a papi cölibátust.^[6] A katolikus szentségtant a protestánsok ebből a Solából kiindulva vetették el, és csupán a két sákramentumot, a keresztséget és az úrvacsorát ismerik el, mivel csak ennek a kettőnek van egyszerre bibliai alapja és látható külső jegye is. Protestáns szempontból Luther óta ugyanis csak ez a kettő ismerhető el szentnek.

A sola fide, azaz egyedül hit által elve azt mondja ki, hogy a megigazulást („Isten által igaznak nyilvánítást”) kizárólag hit által nyerhetjük el, bármilyen jó cselekedet szükségessége és hozzáadása nélkül. A korai protestáns teológia szerint a jó cselekedetek bizonyítékai és nem előfeltételei a hitnek.

Ezt az elvet néha a reformáció alapjának nevezik, mivel ez volt Luther és a többi reformátor tanításának középpontjában. Luther úgy nevezte: „a tanítás, melyen áll vagy bukik az Egyház” (articulus stantis et cadentis ecclesiae). A hit általi megigazulás és a Krisztusban való hit általi üdvözülés ma is a protestáns kereszténység központi tana. A sola fide megfogalmazást Luther használta a rómaiakhoz írt levélből kiindulva.^[7]

A protestáns álláspontot a katolikus egyház félreértelmezésnek tartja, szerintük a „megigazulás” kifejezés jelentését kellene összehasonlítani.^[8] Mindkét fél egyet ért abban, hogy a kifejezés Krisztus érdemei és a bűnösök közötti kapcsolatot írja le, nem pedig a bűntelenség kinyilvánítását; Luther a simul justus et peccator^[9] (egyszerre megigazult és bűnös) kifejezést használta. A római katolicizmus a megigazulást Isten életének az ember felé való közlésében látja, amely megtisztítja a bűntől, és valóságosan Isten fiává teszi, így ez nem csupán a kinyilvánítása a megigazulásnak, hanem a lélek valójában igazzá lesz.

A protestánsok szerint ez az ő tanításuk félreértelmezése. Luther azt tanította, hogy a hit nem egy emberi reakció, hanem Isten munkája a kegyelem eszköze által.^[10] A hit Isten igazsága bennünk, mely az Ige és a sákramentumok által valósul meg bennünk.^[11] Az isteni Törvény és az Evangélium azon dolgozik, hogy megölje a bűnös ént és létrehozza az új teremtést bennünk. Ez az új teremtés bennünk Krisztus hite. Ha ez a hit nincs meg bennünk, akkor istentelenek vagyunk. A búcsú és az emberek imái semmit sem adnak ehhez hozzá, mivel semmik, azaz semmit sem érnek.^[12] Mindenkinek van egy hite, általában a saját magában való hit, ezért van szükségünk Istenre, hogy folyamatosan rombolja ezt az önigazult hitet, és helyette adja Krisztus életét. Arra a hitre van szükségünk, ami Istentől jön a Törvényen és az Evangéliumon, az Igén és a Sákramentumokon keresztül. A reformáció alapdokumentumában, a 95 tételben Luther azt írta: „1. Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.”^[13] és „95. abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe.”^[14][15]

A valódi különbség a protestáns és a katolikus álláspont között a megigazulásról tehát nem az „igaznak nyilvánítás” és az „igazzá tevés” között van, hanem az eszközben, ami által valaki megigazul. A katolikus teológiában a jó cselekedetek érdemeket adnak hozzá a hithez az üdvösség érdekében, míg a protestáns teológiában a jó cselekedetek a megnyilvánulásai és a bizonyítékai egy valóban megigazított és helyreállított hívő életének, aki ezt egyedül hit által (sola fide) kapta meg. A tényleges hatásos eszközök, melyek által egy ember megigazul egy további alapvető eltérés a katolikus és a protestáns hit között. A katolikus teológiában a lélek megigazulását létrehozó, vagy helyreállító eszközök a szentségek: a keresztség valamint a bűnbánat szentsége. A keresztségben, még a csecsemők számára is, a megigazulás és megszentelődés kegyelme belekerül a lélekbe, és az adott személyt megigazítja még az előtt, hogy az illető gyakorolta volna a saját hitét (vagy egy megkeresztelt csecsemő esetében még azelőtt, hogy meg lenne a lehetősége arra, hogy az értelmével megértse az Evangéliumot, és arra hitével válaszoljon). A katolikus teológiában a hit nem előfeltétele a megigazulásnak. A katolikus tanítás szerint a keresztség „ex opere operato”^[16] működik, azaz „magából a szentségi cselekményből” fakad annak kegyelmi hatása, és így hatékony és egyben elégséges tett a megigazulás eléréséhez. A protestáns teológia szerint az egyén hite feltétlenül szükséges és önmagában hatásos és elégséges válasza az egyénnek, ami így a megigazulást eredményezi.

A kétféle megközelítés eltérését katolikus oldalról a tridenti zsinat fogalmazta meg részletesen az 1547. január 13-ai Decretum de justificatione című dokumentumában.^[17] Kálvin a tridenti zsinat ellen írott művében (1547) kiállt a hit általi megigazulás tana mellett.^[18]

Az egyedül kegyelemből elv arra vonatkozik, hogy az üdvözülés csak és kizárólag Isten kegyelme által lehetséges, tekintet nélkül az ember bármilyen jó cselekedetére vagy érdemére,^[19] amint ez megtalálható az efézusbeliekhez írt levélnek ebben a részletében: „A kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint”^[20] Ez azt jelenti, hogy a megváltás egy olyan ajándék Istentől Jézus szeretete által, amiért nem tettünk semmit.

A katolikus egyház tanítása szerint, az egyén szabad akaratából személyesen közreműködik saját üdvözülésében.^[21] Ezért bár egyesek úgy tartják, hogy ez a tan a „cselekedetek általi megigazulással” áll szemben, és így az érdemek római katolikus tanításának mond ellent, így, ebben a formájában nem áll szemben a katolikus állásponttal, sőt az a nézettel, miszerint a kegyelem valóságosan és minden esetben Isten ajándéka, mindkét fél egyet ért.^[8]

A tanításbeli különbség túlnyomórészt két tényben rejlik. Egyrészt abban, hogy Isten az egyedüli cselekvő a kegyelem gyakorlásában (más szavakkal a kegyelem az ember közreműködése nélkül is mindig hatékony).^[22] Másrészt abban, hogy az ember nem tud közreműködni a kegyelem megnyilvánulásában semmilyen saját, maga a kegyelem alatt véghezvitt cselekedete által úgy, hogy érdemei által még több kegyelmet szerez magának^[23] (ami római katolikus egyház tanítása szerint lehetséges),^[24] azaz egyedül Isten tesz bármit is a bűnös megmentése érdekében, mi ezt csak hívő szívvel elfogadhatjuk.

Az egyedül Krisztus elv azt jelenti, hogy egyedül Krisztus a közvetítő Isten és az ember között, – mint azt Pál levele Timótheoszhoz is kijelenti,^[25] – és így senki máson keresztül nem lehetséges közbenjárás vagy megváltás. A kifejezést néha határozói esetben idézik: solo Christo, „egyedül Krisztus által”, de az eredeti tanítás nem a módról, hanem Jézus személyéről, mint kizárólagos közvetítőről szól.^[26]

A solus Christus elv elveti azt a nézetet, miszerint az Egyházban nem léteznek szentségek olyan felszentelt papok közreműködése nélkül, akiket az apostoli leszármazás alapján a pápa tekintélye alatt szenteltek fel. Luther „a megkereszteltek egyetemes papságát” tanította, amit a későbbi lutheránus gondolkodás és a klasszikus protestáns teológia a „minden hívő papságára” módosított, elvetve a „pap” (sacredos) megkülönböztető használatát a klérusra.^[27]

Ezzel szemben a katolikus egyház úgy tanítja, hogy Jézust követve az apostolok és munkatársaik, az angyalok és az üdvözültek is közbenjárók, azaz ki tudják eszközölni a bűnösnek a megtérés kegyelmét és a bocsánatot.^[28] A katolikusok másik fontos érve Szűz Máriát hozza fel példának: szerintük a megváltás beteljesüléséhez Krisztusnak földi anyától kellett megszületnie, és ez Mária nélkül nem lehetett volna lehetséges.^[29]

Az elv nem tagadja a szent szolgálatokra vonatkozó hivatal létét, azaz olyan személyek szolgálatát az Egyházban, akikre az Evangélium nyilvános hirdetése és a Sákramentumok kiszolgáltatásának intézése van bízva. Így beszélhetett Luther Kis kátéjában a gyóntató szerepéről, mint a feloldozás kiszolgáltatójáról. A káté „A kulcsok hatalma” szakasza^[30] (ezt a részt nem maga Luther írta, de hozzájárult, hogy belekerüljön a kátéba) úgy azonosítja be „Krisztus elhívott szolgáit”, mint akik gyakorolják az oldás és kötés hatalmát a bűnbocsánat és az Egyházból való kiközösítés terén az isteni Törvény és az Evangélium szolgálása által. A Krisztus megbocsátó kegyelmébe vetett hit által történő bűnbocsánat kibékíti a bűnöst Istennel a pap és az Egyház, mint közvetítők nélkül.

Az egyedül Istené a dicsőség elv alapján minden dicsőség egyedül Istennek jár, mivel a megváltás kizárólag az Ő akarata és tette által ment végbe: nemcsak Jézus mindenre elégséges bűnhődése a mi bűneinkért a kereszten az Ő munkája, hanem az is, ha mi hiszünk Jézusnak ebben a tettében, és ezt a hitet is az ember szívében a Szentlélek hozza létre.

A reformátorok tanítása alapján Mária, a katolikus szentek és a pápák nem méltóak arra a dicsőítésre, amelyet az egyháztól kaptak. Éppen ezért ezeket az embereket nem szabad tetteikért magasztalni, hanem inkább imádkozni kell és Istennek adni a dicsőséget, aki a teremtője és megszentelője az embereknek. (lásd: a szentek és ereklyéik tisztelete)

Katolikus álláspont szerint az öt sola hiányos reformprogramot fogalmaz meg: hiányzik belőle az apostolutód szolgálati papság szerepének a megjelenítése. Emiatt pedig a katolikusok számára az öt sola belülről is logikátlannak tűnik:a "Sola scriptura" egy olyan elv, amelynek nincs szentírási alapja. Nézetük szerint sehol nincs megírva a Bibliában, hogy csak azt kell hinni, amit a Biblia ír.^[31] A Bibliát magát a folyamatos apostoli, majd püspöki ill. papi szolgálat során gyűjtötték egybe, és a folyamatosan zajló istentiszteletek során ismertetik meg a megkereszteltekkel. Ez a tevékenység az a Szent Hagyomány, amely nélkül a Biblia csak egy ókori kordokumentum volna.

A hitvitát a századok során mindkét oldalról verbális és fizikai erőszak kísérte (→ vallásháborúk), a protestánsokat többek között ezen elveik miatt a reformáció kori katolikus egyház a Sátán fiainak, később már "csak" eretneknek nyilvánította, ezt mára egy olyan párbeszéd váltotta föl, amelyben a Katolikus Egyház értéknek ismerte el, hogy a protestánsok "a Szentírást a hit és az élet szabályaként tisztelik". Ez a paradigmaváltás a 20. századi II. vatikáni zsinaton történt^[32]. A katolikus kritika szellemi kiindulópontját azonban, tehát azt a véleményt, hogy nincs Szentírás sem a folyamatos apostoli-püspöki-papi szolgálat nélkül, a Katolikus Egyház továbbra is vallja.

• Dr. Luther Márton Kis kátéja, Luther Kiadó, Budapest, 2003. ISBN 963-7470-86-7
• Heidelbergi káté^{[halott link]}, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2005. ISBN 963-300-937-5
• A Második Helvét Hitvallás^{[halott link]}, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest, 2004. ISBN 963-300-931-6
• Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company. 1910
• Jos Colijn: Egyetemes egyháztörténet. Iránytű Kiadó Alapítvány. 2001. ISBN 963-9055-08-5
• Dr. Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Kiadó. 1993- ISBN 963-360-727-2
• Philip Schaff: History of the Christian Church. Volume VI: The Middle Ages. A.D. 1294-1517. Oak Harbor: WA Logos Research Systems, Inc. 1997.
• Philip Schaff: History of the Christian Church. Volume VII: Modern Christianity. The German Reformation. Oak Harbor: WA Logos Research Systems, Inc. 1997.
• Philip Schaff: History of the Christian Church. Volume VIII: Modern Christianity. The Swiss Reformation. Oak Harbor: WA Logos Research Systems, Inc. 1997.

• Protestantizmus
• Soli Deo gloria

Sablon:Református vallás m v sz Református vallás
Kereszténység  · Reformáció  · Dordrechti zsinat  · A reformáció emlékműve (Genf)
Személyek	Kálvin János  · Béza Tódor  · John Knox  · Ulrich Zwingli  · Jonathan Edwards  · Princetoni teológusok
Református egyházak	Magyarországi Református Egyház  · Kárpátaljai református egyházkerület  · Presbiterianizmus  · Kongregacionalizmus  · Református baptizmus  ·
Dokumentumok	Heidelbergi káté  · Confessio gallicana  · Helvét hitvallás  · Genfi biblia  · Károli-biblia  · Kálvin tanításai
Ágai	Hugenották  · Magyar reformátusok  · Afrikai kálvinisták  · Pilgrimek  · Puritánok  · Arminiánusok
Elvei	Az öt sola  · Institutio Christianae religionis  · Predesztináció  · Soli Deo gloria  · Imádást szabályozó elv