A Katolikus Liga (franciául la ligue catholique) a francia vallásháborúk katolikus résztvevőinek szövetsége volt. III. Henrik idején, 1576-ban alakult, és IV. Henrik alatt szűnt meg. Vezetői a lotaringiai Guise-ház tagjai voltak, akik II. Fülöp Spanyolországának anyagi és katonai támogatását élvezték. Eleinte a hugenották visszaszorításáért küzdött, de a Valois-ház 1589-es kihalását követően a francia trón sorsának alakulásába is bele kívánt szólni.

Franciaországban 1562 óta zajlott kisebb-nagyobb megszakításokkal a vallásháború protestánsok (francia elnevezésük huguenots, azaz hugenották) és katolikusok között, amit a Medici Katalin anyakirályné dominálta kormányzat eleinte mérsékelt, engedményekre építő politikával próbált elcsitítani, ám a hugenották agresszivitása miatt végül a katolikusok mellé állt. 1572-ben IX. Károly és az anyakirályné beleegyezésével Szent Bertalan éjszakáján a protestáns navarrai király, Bourbon Henrik (a későbbi IV. vagy Nagy Henrik francia király) és Valois Margit esküvőjére Párizsba érkezett protestánsok jelentős részét (egyes források szerint 200 000 embert) lemészárolták, a navarrai királyt pedig katolizációra kényszerítették és négy évig fogságban tartották az udvarban. A hugenották ellenállása azonban nem tört meg, és továbbra is kitartottak az ország déli részében.

Az 1574-ben trónra lépő III. Henrik folytatta a háborús politikát, félve az unióra lépő déli vidékek elszakadásától, azonban pénz híján nem tudott döntő eredményt elérni, sőt néhány mérsékelt katolikus főúr is szembeszállt vele (köztük Henri de Montmorency-Damville és fivére, Guillaume de Montmorency-Thoré). 1575 szeptemberében a király öccse, Alençon hercege is az „elégedetlenekhez” csatlakozott, hasonlóan az 1576 februárjában megszökő Navarrai Henrikhez. A hugenották és elégedetlenek hadat szerveztek, amivel Párizs ellen indultak, a király pedig, akit országa északi részében spanyol, keleti területein pedig pfalzi zsoldosok is nyugtalanítottak, jobbnak látta engedni: 1576. május 7-én kiadta a beaulieu-i ediktumot. Ez példátlanul nagy engedményeket tett a hugenottáknak (Párizst és közvetlen környékét, illetve az udvart leszámítva bárhol gyakorolhatták vallásukat, bármilyen hivatalt betölthettek, a bebörtönzöttek amnesztiát kaptak, a Szent Bertalan-éj áldozatait rehabilitálták stb.), ráadásul egy záradékában Guyenne kormányzóságát Navarrai Henriknek, Pikárdiáét pedig egy másik protestáns arisztokratának, Condé hercegének juttatta.

Az ediktum széles körű felháborodáshoz vezetett a többségi katolikusok körében, végrehajtását pedig megtagadták az északi tartományokban, és a pápához hű nemesség és polgárság vezetésével 1576 nyarán megalapították a Katolikus Ligát, amelynek vezetője Guise hercege lett. Mivel mind a liga, mind a hugenották a rendiség megerősítésével próbálták saját ügyüket előrébb vinni, a király kénytelen volt 1576 decemberére rendi gyűlést összehívni Blois-ba. Az itt megjelentek többsége a katolikusokhoz húzott, így III. Henriket rá tudták venni a kényszerhelyzetben kiadott beaulieu-i ediktum visszavonására. Ez ismét háborúhoz vezetett, ami 1577 szeptemberében pénzhiány miatt abbamaradt, és október 8-án a poitiers-i ediktum kiadásával zárult. Ez, amellett, hogy jelentősen csökkentette a hugenották mozgásterét, rendelkezett a Katolikus Liga feloszlatásáról, ami mintegy tetszhalott állapotba került. A háború végére mind Montmorency-Damville, mind Alençon hercege visszatért a király hűségére.

A béke csupán 1579 novemberéig tartott, de a király megerősítette helyzetét, Condét kiverte Pikárdiából, délen pedig visszafoglalt néhány erődöt. A háborút a fleix-i béke zárta 1580-ban. 1584. június 10-én meghalt a Németalföld megszerzéséért Spanyolország ellen magánháborúba bonyolódó Alençon herceg, a trón örököse. III. Henriknek, bár már kilenc éve házas volt, nem született gyermeke Lotaringiai Lujzától, a feleségétől (sem számos szeretőjétől). Az érvényben levő öröklési rend értelmében a király legközelebbi fiági rokonára szállt hát az öröklés joga, aki történetesen Navarrai Henrik, a protestáns tábor vezéralakja volt. Egy hugenotta trónszerzésének gondolata rémületet keltett a katolikus táborban, így a Katolikus Liga újraéledt XIII. Gergely pápa és a spanyol király támogatásával. A Liga nem ismerte el Henrik jogát a trónra felekezeti hovatartozása miatt, helyette nagybátyját, Charles de Bourbon roueni érseket tekintette legitim örökösnek.

A Liga 1585 tavaszán mind több északi tartományban és nagyvárosban vette át a hatalmat, így rá tudta szorítani III. Henriket a nemours-i ediktum kiadására. Ez a július 18-án kiadott rendelet betiltotta a protestáns vallásgyakorlást, száműzéssel fenyegette a hugenotta lelkészeket, az ellentábornak adott erődöket pedig visszakövetelte. Ez természetesen ismét háborúhoz vezetett, amit a fővezérek – a francia király, a navarrai király és Guise hercege – miatt „a három Henrik háborújának” is neveztek. Az 1586-ban elcsendesedő konfliktus 1587. október 22-én a coutras-i csatában súlyos vereséget hozott a katolikusoknak, amit némileg kompenzált Condé hercegének eleste, illetve Guise vimoryi és auneau-i diadala a protestánsok megsegítésére érkező, I. Erzsébet angol királynő és II. Frigyes dán király pénzelte német és svájci zsoldosok felett.

A vereség nem szegte a Liga harci kedvét, amely mindinkább III. Henriket okolta a kudarcokért, és a rendi jogok kiszélesítéséért szállt síkra. Guise hercege, miközben a katolikus ügy hőseként tetszelgett, mind kevésbé tartotta tiszteletben a királyt, akitől párthíveivel együtt követelte a protestáns foglyok kivégzését és az inkvizíció visszaállítását. Minderre Henrik nem volt hajlandó, sőt Navarrai Henrik örökösödéséről sem szándékozott lemondani, miközben a ligások a választott királyság létrehozását pedzegették. III. Henrik végül kitiltotta Guise-t az udvarból, ő ennek ellenére 1588. május 12-én, „a barikádok napján” bevonult Párizsba, ahol a fanatizált katolikus lakosság üdvrivalgással fogadta. A király kénytelen volt Blois-ba visszahúzódni, július 15-én pedig alá kellett írnia az ún. egyesülési ediktumot (édit d’union), amiben megtiltott mindennemű hivatalviselést a protestánsok számára, és a trónöröklésből is kizárta az „eretnekeket”. A francia hadak főparancsnokává (lieutenant général) kinevezett Guise sikerei tetőpontján állt, egyesek már-már királyként éltették.

Ilyen helyzetben ült össze október 2-án a rendi gyűlés Blois-ban, amelyben a katolikus pártiak voltak többségben. Guise és a fivére, Louis reims-i érsek tovább támadta III. Henriket, aki drasztikus megoldásra szánta el magát: december 23-án magához hívatta Guise-t, és személyi testőrségével, a negyvenötökkel meggyilkoltatta. Tetemét még ott helyben, a palotában elégették, hamvait pedig a Loire-ba szórták. Ugyanekkor letartóztatták fivérét, illetve fiát, Charles-t. Az érsekkel másnap szintén végeztek. Az események hírére Párizs fellázadt, a Katolikus Liga élén pedig a harmadik Guise-fivér, Mayenne hercege vette át az irányítást. Henrik hatalma nemhogy erősödött volna, de fokozódott az anarchia: különösen azt követően, hogy a navarraival szövetkezve megindult Párizs ellen, a liga árulónak és zsarnoknak kiáltotta ki (ld. Louis Dorléans pamfletjeit), a Sorbonne doktorai (köztük Jean Boucher rektor) pedig kijelentették, hogy az alattvalók hűségesküi érvényüket vesztették uralkodójuk viselkedése miatt. 1589. augusztus 1-jén a királyt egy fanatikus jezsuita szerzetes, Jacques Clément halálosan megsebesítette Saint-Cloud-ban, véget vetve az 1328 óta uralkodó Valois-ág uralkodásának.

A száli törvény értelmében III. Henrik halála pillanatában Navarrai Henrikre szállt a trón, aki azonban hugenotta volt, legalábbis egyelőre. III. Henrik halálhírére a Ligát vezető mayenne-i herceg augusztus 5-én bejelentette a roueni bíboros királlyá tételét X. Károly néven. A párizsi parlament november 21-én elismerte királynak in absentia, 1590. március 5-én pedig egy másik rendelkezésével Károly elismerésére szólított fel minden alattvalót. A Liga még pénzt is veretett „királya” nevében, amivel csak jóval annak 1590 májusában bekövetkezett halála után, 1598-ban hagyott fel. (A bíborosnak ezekhez az eseményekhez személy szerint nem sok köze volt, ugyanis amikor III. Henrik meggyilkoltatta Guise-t, az öröklési terveire potenciális veszélyt jelentő Bourbon bíborost is lefogatta. Az érsek hátralevő rövid idejét Tours-ban, majd Fontenay-le-Comte kastélyában töltötte fogolyként, és megválasztása hírére lemondott Navarrai Henrik javára.)

Navarrai Henrik 1589. szeptember 21-én Arques-nál, 1590. március 14-én pedig Ivrynél mért vereséget Mayenne csapataira, ezt követően pedig megkezdte a Tizenhatok Tanácsa, Enrico Caetani pápai legátus, a spanyol követ, a párizsi püspök és a Guise-ek féltestvére, Nemours hercege vezetésével védekező, fanatizált Párizs ostromát. A várost több hónapnyi ostrom után Alessandro Farnese parmai herceg vezetésével Németalföldről érkező spanyol hadak mentették fel, de a nyílt összecsapást kerülve rövidesen visszatértek a lázongó tartományba. 1591-ben a Henriket ismét kiátkozó XV. Gergely pápa szintén pénzzel és csapatokkal támogatta a Mayenne irányította Ligát. 1592-ben ismét a pármai herceg támadt a navarrai ellen, így felmentve Rouent az ostrom alól; közben Károly Emánuel, Savoya hercege támadást indított Provence vidékén, a lotaringiai herceg Champagne megszerzésére tett kísérletet, unokatestvére, Mercoeur hercege pedig Bretagne-ban próbált önállósodni spanyol segítséggel.

A Liga az elhúzódó harcok folyamán megosztottá vált. Párizsban a Tizenhatok terrorisztikus uralmát megelégelő polgárok 1591 novemberében fellázadtak a spanyolokkal lepaktáló vezetőség ellen. Mayenne erre letartóztatta a főbűnösöket és megfosztotta a Tizenhatokat a hatalmuktól, de ettől kezdve Párizsban labilissá vált a ligások helyzete. Tetézte a megosztottságot, hogy II. Fülöp spanyol király leplezetlen lépéseket tett annak érdekében, hogy leányát, Izabellát juttassa trónra azon a jogcímen, hogy édesanyján, Valois Erzsébeten keresztül II. Henrik király unokája volt. A nőági örökösödést azonban kizárta a francia jog, a kérdés pedig komoly vitákat gerjesztett a ligások körében; ezek a suresnes-i tanácskozásukon végül arra jutottak, hogy Izabella legfeljebb királyné lehet, de a királynak katolikus franciának kell lennie. Ennek személyében viszont nem tudtak megállapodni: Mayenne mellett unokaöccse, Charles de Guise, illetve féltestvére, Nemours hercege is szóba jöhetett mint király (ez utóbbiak egyébként is nőtlenek voltak, tehát II. Fülöp inkább őket támogatta, mint nagybátyjukat). A Guise-ekkel távolabbi rokonságban álló lotaringiai herceg szintén trónigényt jelentett be fiai nevében, akik anyjuk, Valois Klaudia lotaringiai hercegné révén szintén II. Henrik voltak.

Eközben 1593 májusában Navarrai Henrik király bejelentette áttérési szándékát, július 25-én nyilvánosan katolizált a Saint-Denis-székesegyházban, végül 1594. február 27-én megkoronázták Chartres-ban. Ezzel végleg kihúzta a ligások alól a talajt: Párizs harc nélkül megnyitotta a kapuit új királya előtt, példáját pedig néhány héten belül a legtöbb település követte. A háború azonban még nem ért véget: a spanyolok továbbra is a határokat fenyegették, és a Liga vezetői még mindig ellentétben voltak a királlyal. 1595 júniusában Juan Fernández de Velasco milánói kormányzó serege az Alpokon átkelve Besançonnál egyesült Mayenne jelentéktelenre olvadt erőivel, és megindult Dijon meghódítására. A legalább négyszeres túlerőben levő támadókat IV. Henrik merészen megtámadta, és Fontaine-Française-nél döntő győzelmet aratott felettük. 1595 szeptemberében VIII. Kelemen pápa is visszavonta Henrik kiátkozását. A pápai feloldozás végleg elgördített minden akadályt IV. Henrik elfogadása elől: novemberben Mayenne ünnepélyesen meghódolt királya előtt, véget vetve a Katolikus Ligának. A szélsőséges ligások közül sokan, köztük Boucher rektor, külföldre menekültek.

Ezután már csak a pikárdiai spanyol erősségeket kellett felszámolni, ami 1597-re sikerült is. A spanyol állam csődhelyzetbe került, így 1598. május 2-án II. Fülöp kénytelen volt megkötni a vervins-i békét, kivonva a Bretagne-ban és másutt állomásoztatott csapatait Franciaországból. Ezzel közel egy időben a király a vallásbékét is megpróbálta megteremteni: 1598. április 13-án kiadta a nantes-i ediktumot, amit a katolikus többségű társadalom csak hosszas ellenállás után, de már tényleges harc nélkül fogadott el. A pápa is felháborodott a király túlzott toleranciáján, de a kiátkozást már nem újította meg. A szélsőséges katolikusok körében egy ideig még teret nyertek a ligás eszmék: sok egyházi prédikált a nantes-i ediktum ellen, az emigránsok némelyike pedig továbbra is a király meggyilkolására buzdított. IV. Henrik ellen több merényletet követtek el a fanatikus katolikusok, melyek közül az 1610-es végül sikerrel járt; azonban Henrikkel együtt a ligás szellemiség is elenyészett.

A Wikimédia Commons tartalmaz Katolikus Liga témájú médiaállományokat.

• Papp Imre: A francia vallásháborúk és a nantes-i ediktum. In: A kora újkor története. Szerk.: Poór János. Budapest, Osiris, 2009. pp. 312–331
• Jean Delumeau: Reneszánsz és vallásháborúk. In: Franciaország története I. Szerk.: Georges Duby. Budapest, Osiris, 2005. pp. 490–538
• Pierre Deyon: A barokk Franciaország. In: Franciaország története I. Szerk.: Georges Duby. Budapest, Osiris, 2005. pp. 539–588