Fashodai incidens

Fashodai incidens Pozíció Dél-Szudán térképén

é. sz. 9° 53′ 15″, k. h. 32° 06′ 37″9.8875, 32.1102777777789.887500°N 32.110278°EKoordináták: é. sz. 9° 53′ 15″, k. h. 32° 06′ 37″9.8875, 32.1102777777789.887500°N 32.110278°E

A Wikimédia Commons tartalmaz Fashodai incidens témájú médiaállományokat.

Sablon • Wikidata • Segítség

A fashodai incidens az Afrikáért folytatott versengés legforróbb eseménye volt, amikor 1898-ban a brit és francia csapatok találkoztak a mai Dél-Szudánban lévő Fashodánál. A helyzet háborúval fenyegetett, de a felek végül diplomáciai úton rendezték a konfliktust. Ez volt az első lépés az Entente cordiale megírása felé.

Szudán elfoglalását csak a harmadik Salisbury-kormány vette újra tervbe, az ötlet a nagy erélyű, Joseph Chamberlain gyarmatügyi minisztertől származott. Egyiptom kulcsának tekintették Szudánt: a Nílus vízhozama és az egyiptomi gyapotból származó bevételek nem voltak közömbösek a Brit Birodalom számára, és félő volt, hogy egy másik gyarmatosító hatalommal való konfliktus esetén az ellenséges hatalom valamilyen módon gátolni fogja a Nílus vízellátását. Ezt megakadályozandó, a Nagy-Britannia kormánya szerződéseket kötött a Német Birodalommal és az Olasz Királysággal: előbbieknek elismerték ugandai igényeit, ha a Fehér-Nílus mentén az angolok kaphatnak szabad kezet. Utóbbiakkal hasonló volt a megállapodás, csak itt a Kék-Nílus és Abesszínia volt a szerződés tárgya. Így alapozták meg Szudán elfoglalásának diplomáciai hátterét.

Az egyiptomi hadsereget és az ott állomásozó brit katonákat a Mahdi-felkelés leverése foglalkoztatta: sokan bosszút szerettek volna állni a Khartúmban 1885-ben meggyilkolt Charles George Gordon brit tábornokért („Gordon pasáért”), az egyiptomi vezetés azt szerette volna, ha Szudán újra Egyiptomhoz tartozna.

Ténylegesen azonban csak a franciák mozgolódása után indult meg a brit hadjárat, melyet Herbert Kitchener brit ezredes, az egyiptomi hadsereg szerdárja (főparancsnoka) vezetett.

Franciaország nem tudott belenyugodni, hogy 1881–1883 között kiszorult Egyiptomból. Elszigeteltsége miatt azonban nem sokat tehetett, hogy újra hallassa hangját a Nílus mentén. Az elszigeteltségből való kitörés első lépése az orosz–francia szövetség megkötése volt 1893-ban. A következőkben a Szenegál–Dzsibuti tengelyt szerették volna megvalósítani Afrikában, mely a mai Szudánon át vezetett volna, ehhez felhasználták volna a brit részről is tervbe vett asszuáni víztározó megépítését. Hogy a területet megszerezzék, a franciák 1896-ban egy expedíciós hadsereget indítottak el Brazzaville-ből Jean-Baptiste Marchand százados vezetésével. Az expedíciónak a Kongó–Nílus nevet adták (Mission Congo-Nil).

Herbert Kitchener brit ezredes, szerdár

Jean-Baptiste Marchand francia százados

A francia expedíció két éven át tartó előrenyomulás után, 1898. július 10-én kitűzte a francia lobogót a Nílus partján, Fashodánál (mai neve Kodok város, Dél-Szudán északkeleti részén). A britek csak az omdurmáni csata után, a Níluson lehajózva, szeptember 18-án értek ugyanerre a helyszínre, ahol a két parancsnok, Marchand százados (később őrnagy) és Kitchener ezredes nagyon barátságosan tárgyalt egymással. Kitchener kiemelte a franciák kitartását és bátorságát, mivel amíg egyedül állomásoztak ott, addig két erős mahdista támadást vertek vissza. Az angolok felhúzták saját, illetve a török és egyiptomi zászlót a francia mellé.

Franciaországban 1898 nyarán kormányváltás történt, a külügyminiszteri pozíciót új személy foglalta el. A gyarmatokon agresszívabb fellépést kívánó külügyminiszter, Gabriel Hanotaux helyére Théophile Delcassé került, aki nem osztotta elődjének nézeteit, és egy hónapnyi gondolkodás után visszahívta Szudánból Marchand-t és seregét. Ennek megvoltak a maga okai:

• Bár Franciaország szövetségben állt az Orosz Birodalommal, az együttműködés Nagy-Britannia ellen nem volt érvényes. De ha még érvényes lett volna is, az oroszok nem tudtak volna Közép-Ázsiában megfelelő nyomást gyakorolni a britekre, mivel éppen a Transzszibériai vasútvonalat építették a Távol-Keleten.
• Franciaország csak addig lehetett sikeres Nagy-Britanniával szemben, amíg a diplomáciára támaszkodhatott, mivel egy esetleges háborúban a jóval gyengébb flottával és hadsereggel rendelkező kontinentális ország bizonyosan vereséget szenvedett volna.
• A Német Birodalom hajlandó lett volna semlegességét garantálni Franciaország felé egy háború esetére, de csak abban az esetben, ha a franciák végleg lemondanak az 1871-ben megszállt Elzász–Lotaringiáról. Eközben II. Vilmos császár megpróbált szövetségi szerződést erőltetni a britekre, ez azonban a brit–német kapcsolatok elhidegüléséhez vezetett.
• A francia közvélemény ekkoriban a Dreyfus-ügy miatt volt zajos – ezt nem akarták egy háborúval is megterhelni.

1899. március 21-én a franciák és az angolok egy megállapodásban rögzítették érdekszféráik határait: a franciák nem tekintik magukat illetékesnek Szudán ügyeiben, szabad kezet kaptak viszont a Csád-tó környékén. A szerződés a két állam befolyási övezetének határát a Kongó és a Nílus vízgyűjtőinek határvonalánál vonta meg.

Még januárban Lord Cromer brit diplomata megállapodott az egyiptomi vezetőséggel Szudán későbbi helyzetéről: Szudánban egy brit kormányzó fog irányítani, akit a kedíve nevez majd ki. A megállapodás szerint Szudán nem fog visszacsatlakozni Egyiptomhoz, hanem brit–egyiptomi kondomínium lesz. Ez még az év folyamán megvalósult, mivel a bázisát vesztett Mahdi mozgalmát Kitchener tábornok decemberre teljesen felgöngyölítette Szudánban.

A Szudán-szerződés volt az első lépés Nagy-Britannia és Franciaország közeledésében. (Ez később, 1904-ben az entente cordiale együttműködési szerződés aláírásával valódi katonai szövetségé kovácsolódott, amelyet azonban a közeledés fő létrehozója, Théophile Delcassé külügyminiszteri székében már nem sokáig tudott figyelemmel kísérni, mivel német nyomásra 1906 elején lemondatták.)

• Benke József: Az arab államok története. 1998.  
• Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren: Felemelkedés és hanyatlás, 1814–1945. Budapest: Osiris. 2003. ISBN 963-379-444-7  
• Salgó László: Gyarmatpolitika Napóleontól de Gaulle-ig. Budapest: Kossuth. 1977. ISBN 963-09-0785-2  
• A.J.P. Taylor: Harc a hatalomért: Európa 1848–1914. (hely nélkül): Scolar. 2000.