A sivatag olyan terület, amelynek vízháztartása állandóan veszteséges. Az ilyen helyeken az éves csapadék általában nem éri el a 250 mm-t. Vannak olyan helyek, ahol évekig nem esik az eső. A szárazság miatt a talaj terméketlen; többnyire csak a kimondottan szárazságtűrő és pozsgás fajok élnek meg itt. Maga a talaj azonban éppen olyan változatos lehet, mint a termékeny tájakon, és eszerint a sivatag lehet:

• sziklasivatag
• kősivatag
• kavicssivatag
• homoksivatag
• agyagsivatag
• sósivatag.

A sivatagok felszínét főként az aprózódás és a mállás, valamint a szél és az időszakos vízfolyások alakítják. A hőmérséklet szélsőséges ingadozása aprózza a kőzeteket. A szél sok homokot és port ragad fel, és a keményebb szemcsék dörzsölik, csiszolják a kőzetek felszínét. A finom anyag elszállítása után deflációs medencék maradnak vissza kavicsos-kőtömbös maradéktakaróval.

A ritkán és rövid ideig, de intenzíven hulló eső hirtelen árvizet okoz. A víz lepelszerűen vagy záporpatakokba gyűlve folyik le az időszakos völgyekben. A rohanó ár sok iszapot, homokot és kőzettörmeléket sodor magával a medencékbe, de csak rövid távon, mert a víz hamar beszivárog vagy elpárolog. A medencék befelé irányuló vízhálózata elősegíti a pedimentek (hegylábfelszínek) képződését. Utóbbiak hegység felőli sávjában általában a szálban álló kőzet elegyengetett felszínét, a medence felőlin pedig egymásba olvadó, hullámos hordalékkúpok sorozatát találjuk.

A váztalajok tulajdonságait az alapkőzet fajtája határozza meg. A hőmérséklet nappal magas, éjjel viszont erősen leesik, mert a gyér növényzet miatt a száraz levegőben (a relatív páratartalom 20–25%) erős a kisugárzás.

A sivatag távolról sem mindig síkság: gyakorta hegyes-völgyes.

A gyenge bioproduktivitás miatt a sivatagok gyéren lakottak. Az emberek többnyire csak az oázisoknál telepszenek meg.

A sivatagoknak két fő típusa van:

• a zonális sivatag, amely a térítők közelében alakult ki, és
• a kontinentális sivatag, amely a szárazföld belsejében, hegyláncok árnyékában alakult ki főn hatására.

A zonális sivatagok a trópusokat két oldalról határoló nagy nyomású, leszálló légáramlásos zónában, a 15–30° szélességi körök között alakulnak ki. A forró, száraz térítő menti öv a passzátszelek leszálló, nagy nyomású övezetébe esik, ahol nagy a felmelegedő levegő víztartó képessége. A víz nem csapódik ki, a párolgás pedig különlegesen erős; e két tényező hatására a felszín kiszárad, főként a szárazföldek nyugati felén. Ilyen:

• Észak-Afrikában a Szahara;
• Délnyugat-Afrikában a Namib-sivatag és a Kalahári-sivatag,
• Ázsiában az Arab-félsziget sivatagjai, Irán és Beludzsisztán belseje, a Tharr-sivatag, a Góbi
• Ausztráliában a Nagy-Viktória-sivatag és a Nagy-homoksivatag,
• Észak-Amerikában a Yuma-, Mojave- és Gila-sivatag, a Mexikói-medence egy része,
• Dél-Amerikában Peru és Észak-Chile partvidékének nagy része, benne az Atacama-sivatag.

Félsivatagnak a sivatag és a szavanna közötti átmeneti zónát nevezzük, ez akár több száz kilométer széles is lehet.

• Bokor József (szerk.). Sivatag, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 26. 
• Horváth Eszter – Kristóf Andrea – Szép Hajnalka – Vági Krisztina: Zonális melegövi sivatagok PDF

A Wikimédia Commons tartalmaz Sivatag témájú médiaállományokat.

• Sivatag.lap.hu – Linkgyűjtemény
• ↑ Balázs-Sivatag: Balázs Dénes: A sivatagok világa. Budapest: Móra. 1982. ISBN 963 11 3014 2  

• Sivatagok listája terület szerint