A pragmatica sanctio (latin: „gyakorlati rendezés”) valamely nagy fontosságú államügynek végleges, a messze jövőre kiható elintézése, amely azután mintegy megváltoztathatatlan, tulajdonképpen „királyi rendelet”. Így emlegetik közelebbről:

• I. Justinianus bizánci császár egy évtizedes harcok után 554-re foglalta vissza Itáliát. A császár már a Codex, a Digesta, és az Institúciók kihirdetésekor azokat az uralma alatt álló egész birodalomra, így a már visszafoglalt itáliai területekre nézve is hatályosnak tekintette, de szükségét látta annak, hogy az 554. augusztus 14-én kibocsátott Pragmatica sanctio pro petitione Vigilii okmányban ismét megerősítse szándékát.
• a IX. Lajos és VII. Károly francia királyok által 1269-ben, illetve 1438-ban Bourges-ban kibocsátott határozatokat;
• a német birodalmi gyűlést 1439-ben, amely elfogadta a Bázel–ferrara–firenzei zsinat döntéseit;
• a IV. Vilmos bajor herceg által 1506-ban kibocsátott törvényt, mely a Bajor Hercegség öröklési rendjét írja elő, a mindenkori elsőszülött fiú által, oszthatatlan egységben.
• Pragmatica sanctio (1549): V. Károly német-római császárnak a németalföldi tartományok egységét kimondó határozatát, valamint az uralkodó családok örökösödését rendező szabályokat;
• VI. Károly német-római császár mint a Habsburg-ház (ausztriai ház) feje által 1713-ban kiadott és a Habsburgok nőágainak a patrimonialis természetű osztrák örökös tartományokra vonatkozó örökösödési rendjét;
• 1723-ban a Habsburg-ház nőágainak a magyar trónon való örökösödését, amelyet kezdetben a köznyelv, majd később a törvények is röviden pragmaticának neveznek;
• 1759-ben III. Károly spanyol királynak a Bourbon-ház spanyol és olasz ágainak örökösödésére vonatkozóan kiadott rendelkezéseit;
• 1830-ban VII. Ferdinánd spanyol király által kibocsátott rendelkezést a spanyol Bourbon-házon belül 1700-ban megszüntetett leányági öröklési rend helyreállításáról.

I. Lipót császár 1703-ban, mielőtt Károly elindult, hogy a család spanyolországi trónigényének érvényt szerezzen, célszerűnek látta rendezni a Habsburg trónöröklési rendet. Ezt ugyan II. Ferdinánd császár már 1621-ben szabályozta, az öregedő Lipót császár azonban fontosnak tartotta, hogy a két fiával, József és Károly főhercegekkel két ágra szétváló családjában megállapodás jöjjön létre. Ferdinánd úgy végrendelkezett, hogy a dunai monarchia országait és tartományait egyetlen tagban kell átörökíteni, ezek „indivisibiliter ac inseparabiliter”, azaz oszthatatlan és elválaszthatatlan egységet alkotnak. 1703-ban mindez nem is látszott problematikusnak. Spanyolország megszerzését azonban korántsem lehetett biztosra venni. Az 1703-as családi megegyezést, a pactum mutuae successionist, azaz a kölcsönös öröklési szerződést, mivel egyelőre nem is volt aktuális (hiszen I. Lipót császár halála esetén, két fia is lévén, a trónutódlás nem vethetett fel semminemű problémát), egyelőre titokban tartották.

1705-ben meghalt I. Lipót, majd 1711-ben váratlanul – méghozzá férfi örökös hátrahagyása nélkül – utódja, I. József császár is. Az 1703. évi családi megállapodás értelmében a Habsburgok valamennyi országa és tartománya Károly főhercegre szállt. VI. Károly császárnak azonban szintén nem volt fiúgyermeke. Ezért a bécsi udvar arra törekedett, hogy elfogad­tassa a nagyhatalmakkal és a saját országainak nemességével is a leányági örökösödést. Ezt kívánta megteremteni a Pragmatica sanctioval. Ezt a megállapodást a császár, az 1703-as Habsburg-házi törvény alapján kívánta elfogadtatni az örökös tartományokkal, Magyarország és Erdély rendjeivel, amelynek értelmében lehetségessé vált a cél, hogy az elsőszülött leánygyermeke, Maria Theresia Amalia Walpurga örökölhesse a Habsburg trónt.

1712 márciusában a horvát rendi gyűlés úgy határozott, hogy ha Károlynak nem születne fia, a trónutódlás terjedjen ki a nőágra is. A horvátok a maguk érdekében fogalmazták meg javaslatukat, s a horvát kívánság, bár teljességgel az uralkodó szíve szerinti volt, mégis kényelmetlen helyzetbe hozta a kormányzatot a magyarokkal szemben. A magyar rendek ugyanis azt gondolták, hogy a horvát kezdeményezést az udvar sugallta. Ezért Bécs két alkalommal is szükségesnek tartotta, hogy a magyar rendekkel a nőági örökösödésről tárgyaljon. A magyarok azonban feltételeket szabtak, így a tárgyalások elakadtak.

A kérdés azonban továbbra is napirenden maradt. Majd az uralkodó 1713. április 19-én a bécsi Burgba összehívta valamennyi miniszterét és titkos tanácsosát, ahol Johann Friedrich Seilern osztrák udvari kancellár felolvasta az 1703. szeptemberi pactum szövegét. Ehhez Károly még hozzáfűzte: valamennyi örökös királysága és tartománya feloszthatatlanul öröklődjön nőágon is az elsőszülöttségi jog alapján, az 1703-ban rögzített sorrendben. Ez azt jelentette, hogy Károly halálával az ő leszármazottai örökölnek. Ha ilyenek nem lennének, akkor következik I. József császár két leánya, és csak az ő utód nélküli haláluk esetén formálhatnak jogot Károly örökségére I. Lipót császár leányai (azaz József és Károly főhercegek nőtestvérei). Azóta hívják ezt a dokumentumot Pragmatica sanctionak, azaz törvényes végzésnek, szentesítésnek, amelynek legfőbb újdonsága az 1703. évihez képest abban áll, hogy az akkori megállapodást nőágra is kiterjesztette.

A pragmatica sanctiot Bécs elfogadtatta a Habsburg Birodalom örökös királyságaival és tartományaival. A Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlést követően 1722. június 30-án^[1] Pozsonyban a magyar rendek is megszavazták a pragmatica sanctiot. Méghozzá annak különös hangsúlyozásával, hogy az Ausztriai-ház valamennyi örökös országa a jövőbeni szerzeményekkel együtt, a nagyobb biztonság és a kölcsönös védelem érdekében alkosson örökre oszthatatlan és elválaszthatatlan szövetséget, és csupán az uralkodóház egészének kihalása esetén lépjen újra érvénybe a királyválasztási jog (1723: I-II. tc.). Az örökös tartományokra utaltság deklarálásának hosszú távú jelentősége volt. Az a felismerés diktálta ezt, hogy sem Erdély, sem a Magyar Királyság nem képes egyedül megvédeni magát a külső hatalmak, kivált a törökök ellen.

A pragmatica sanctio újabb 200 esztendőre összekapcsolta Magyarország és Ausztria sorsát, s a jogi alapja lett az 1867. évi kiegyezésnek is.

• Bónis Péter: Jog és jogtudomány a korai középkorban, jesz.ajk.elte.hu
• 1723. évi I. törvénycikk Archiválva 2013. december 30-i dátummal a Wayback Machine-ben, 1000ev.hu
• Pragmatica sanctio, mek.oszk.hu
• Bokor József (szerk.). Pragmatica sanctio, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2022. május 30. 

• Szabó Béla: A magyar korona országainak statusjogi és monarchiai állása a pragmatica sanctio szerint (1848 reprint), Históriaantik Könyvesház Kiadó, Budapest, 2012, EAN 5992400001074
• Salamon Ferencz: A magyar királyi szék betöltése és a pragmatica sanctio története, kiadó Ráth Mór, nyomatott Bécsben, Holzhausen Adolfnál, 1866.
• Viktor Jászi: A pragmatica sanctio és a házi törvények, Franklin-Társulat könyvnyomdája, Budapest, 1902.
• Viktor Jászi, Gejza Ferdinandy, Ödön Polner, Bódog Schiller: Válasz a pragmatica sanctio és a házi törvények tárgyában, Franklin-Társulat könyvnyomdája, Budapest, 1903.
• Vigyázó Ferenc: A Pragmatica sanctio, közjogi értekezés, Históriaantik Könyvkiadó, 2012.
• 1713. április 19. - III. Károly kihirdeti a Pragmatica Sanctiót, rubicon.hu
• Háromszáz éves a Pragmatica Sanctio Archiválva 2013. december 30-i dátummal a Wayback Machine-ben, mno.hu
• Szabó István: A királyi trón betöltése körüli viták a két világháború közötti Magyarországon Archiválva 2013. december 30-i dátummal a Wayback Machine-ben, ias.jak.ppke.hu