Panama-földszoros
Ország	Panama
Elhelyezkedése
Panama-földszoros Pozíció Panama térképén
é. sz. 9°, ny. h. 79°9, -799.000000°N 79.000000°WKoordináták: é. sz. 9°, ny. h. 79°9, -799.000000°N 79.000000°W
A Wikimédia Commons tartalmaz Panama-földszoros témájú médiaállományokat.

A Panama-földszoros (spanyolul:Tapón del Darién) egy nagy, érintetlen mocsaras–erdős terület, amely a közép-amerikai Panama Darién tartományát választja el a dél-amerikai Kolumbiától. Hossza több, mint 160 km, szélessége körülbelül 50 km. Az útépítés e területen drága és nagy környezetvédelmi díjat kell érte fizetni. A politikai összefogás hiánya miatt nem építettek átvezető utat, ezért Közép- és Dél-Amerika között nincs közúti kapcsolat: a Pánamerikai főútvonalnak ez a darabja hiányzik.

A földszoros földrajzát a kolumbiai oldalon főként az Atrato folyó uralja. Ez olyan, 80 km széles vizenyős területet hozott létre, amelynek fele mocsárvidék. Éles kontrasztként a panamai oldalon ezzel szemben éles kontrasztként hegyvidéki esőerdő nő. A domborzat a 60 méter mélyen bevágódó völgytől a Cerro Tacarcuna 1845 m magas csúcsáig emelkedik.

A Panama-földhíd a pliocénben, kb. 3 millió évvel emelkedett ki a tengerből: ez ideig a két Amerikának nem volt szárazföldi kapcsolata. A földhíd tektonikus mozgások eredménye. Kb. 20 millió évvel ezelőtt a Pacifikus-lemez lassan elkezdett betolódni a Karib-lemez alá (szubdukció). Kb. 15 millió évvel ezelőtt tenger alatti vulkánok sora alakultak ki. Ezek fokozatosan szigetekké fejlődtek, majd szárazfölddé álltak össze.

Az első emberek (a későbbi indiánok ősei) kb. 12-15 000 évvel ezelőtt léphettek a földhídra. Amerika felfedezése után a terület a spanyol korona birtoka lett. A földhidat az európaiak számára Vasco Núñez de Balboa spanyol konkvisztádor fedezte fel 1513-ban, és a „túloldalán” megpillantotta a Csendes-óceánt. Ez megnövelte jelentőségét, de fejlődését a 16. és 17. században a kalózok rendszeres támadásai hátráltatták. A spanyol uralom 1821-ben ért véget; ekkor a terület Nagy-Kolumbia, majd annak szétesése után Kolumbia része lett.

Régóta tervezgették egy, a földhidat átvágó és hajózható csatorna építését, de csak a Szuezi-csatorna megépítése után fogtak hozzá. Az építést a franciák kezdték el, de nem tudtak megküzdeni a helyi környezet nehézségeivel. Nemcsak a hegyes terep okozott problémákat, de több trópusi betegség is — a malária egymaga több mint 20 000 ember halálát okozta. A vállalkozás 1889-re befuccsolt, és ehhez állítólag sikkasztások is jelentősen hozzájárultak (ebből ered a pénzügyi csalások egyik szinonimájaként használt „panamázás” kifejezés).

A csatornát végül az Egyesült Államok építette meg, és emiatt támogatta a terület függetlenné válását. Az 1903-ban kikiáltott független Panama vezetői rögtön koncessziót adtak a csatorna építésére. Ez 1914-ben készült el és a szerződés szerint gyakorlatilag az Egyesült Államok területévé vált. A csatorna 1999. december 31-én került Panama ellenőrzés alá.

A földhíd létrejötte nagy hatással volt a két Amerika faunájára, amely addig élesen különbözött egymástól: Észak-Amerika korábban Laurázsiához tartozott, így állatvilágát a méhlepényes emlősök uralták. Dél-Amerika korábban Gondwana része volt, így méhlepényesek egyáltalán nem éltek rajta, viszont volt sok erszényes, vendégízületes és futómadár.

A földhíd kialakulása után a két földrész állatvilága keveredett: ez volt a nagy amerikai faunacsere. A fejlettebb észak-amerikai fajok benyomulásával sok dél-amerikai faj kihalt (így például az összes nagy testű erszényes ragadozó). Dél-Amerikába átvándoroltak többek között a kutya-, medve-, teve- és macskafélék, aminek eredményeként ma a dél-amerikai gerinces fajok mintegy fele Észak-Amerikából származik. A dél-amerikai fajok közül főleg a földilajhárok, a tatuk és oposszumok jutottak át Észak-Amerikába.

• Panama: Isthmus that Changed the World Archiválva 2007. augusztus 2-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Hartai Éva: Változó Föld; Well-Press Kiadó Kft. és Miskolci Egyetemi Kiadó, 2003.
• Zdenek V. Spinar – Zdenek Burian: Élet az ember előtt; Gondolat, 1985.
• Erdődy János: Küzdelem a tengerekért – A nagy felfedező utazások kora; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1964.