Magyarország bécsi nagykövetsége
| Magyarország bécsi nagykövetsége | |
 | |
| Rangja | nagykövetség |
| Küldő ország | Magyarország |
| Fogadó ország | Ausztria |
| Alapítva | 1964. október 31. |
| Vezető | Nagy Andor (2018. augusztus 25. – ) |
| Beosztása | magyar nagykövet Ausztriában |
| Irányítószám | 1010 |
| Település | Innere Stadt |
| Ellenkező képviselet | Ausztria budapesti nagykövetsége |
| Elhelyezkedése | |
 Magyarország bécsi nagykövetsége
Pozíció Bécs térképén
| |
 é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″48.210400°N 16.363200°EKoordináták: é. sz. 48° 12′ 37″, k. h. 16° 21′ 48″48.210400°N 16.363200°E | |
| Magyarország bécsi nagykövetsége weboldala EmbassyPages.com ID | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Magyarország bécsi nagykövetsége témájú médiaállományokat. | |
Magyarország bécsi nagykövetsége (németül: Botschaft von Ungarn, Wien) a Magyarország és Ausztria kapcsolatainak kiemelt intézménye, egyúttal a legrégebbi, ma is működő külképviseletünk: 1918-ban nyitották, és mindmáig ugyanabban az épületben található. Az intézmény Bécsben, a Bankgasse 4-6 szám alatt működik, nagykövetünk 2019-ben Nagy Andor.
Épülete
[szerkesztés]A hatalmas, három utcára néző barokk palota-komplexum főépülete 1692–94-ben épült Johann Bernhard Fischer von Erlach tervei alapján Theodor Strattmann gróf, udvari kancellár számára, ezért Bécsben Strattmann-palota néven is ismerik. 1747-ben gróf Nádasdy Lipót, a Magyar Udvari Kancellária akkori vezetője vásárolta meg maga és a hivatala számára. E kancellária utódintézménye volt a király személye körüli körüli miniszter és kis hivatala, az „a latere minisztérium” ami a monarchia felbomlásáig az épületet birtokolta.[1]
Egy 1922-es leírás szerint a palota első emeletének nagy részét hatalmas termek és egy hosszú galéria foglalták el. A legfontosabb az úgynevezett delegációs terem volt, ahol a Monarchia idején a közös ügyek intézésére a két állam parlamentjei által kiküldött delegációk üléseztek. Ennek folytatásában helyezkedett el a követ magánlakása, azaz rezidenciája tucatnyi szobával, a másik oldalon pedig a legfontosabb irodák, amik szintén gazdag berendezésű, reprezentatív termek voltak, damaszttal borított falakkal, fehér-arany díszítésű mennyezettel. Az első emeleten volt az öt „miniszteri vendégszoba”, szintén reprezentatív termek, de az épületben természetesen sok más szerényebb vendégszoba is rendelkezésre állt főleg a budapesti utazók elhelyezésére. A második emeleten volt a nagykövet helyettesének, az első beosztottnak a lakása mintegy tíz szobával, és több más tisztviselői lakás is.[2]
Története
[szerkesztés]Az első világháború következtében felbomló Osztrák–Magyar Monarchiából önállósodott Magyarország legfontosabb – politikai, gazdasági és kulturális – kapcsolatai Ausztriával voltak (1919. októberéig: Német-ausztriai Köztársaság). Mindaz, ami addig a monarchiában a két ország között zajlott és belügynek tekintették, hirtelen külüggyé vált. Ezt tükrözi, hogy a legelső külképviselet, amit Magyarország megnyitott, a bécsi volt: az önálló Magyarországot 1918. november 16-án kiáltották ki, a külügyi igazgatásról szóló V. néptörvény december 13-án született meg, ám mindezeket megelőzve, 1918. november 11-én[3] bécsi követté nevezték ki Harrer Ferencet, aki november 14-én Bécsben át is adta megbízólevelét.[4] Harrer szervezte meg a követség működését, munkája ezzel lényegében véget is ért: december elején már visszautazott Budapestre, hogy magának a külügyminisztériumnak a szervezetét felállítsa.[5]
Harrert gyors egymásutánban – a magyarországi belpolitika fordulataihoz igazodva – többen követték, az első, huzamosabb időt követként ott töltő diplomata Masirevich Szilárd volt, aki 1921-től 1925-ig képviselte hazánkat. Ekkor a követség igen nagy létszámú hivatal volt, a tisztviselők jelentős része még mindig a visszamaradt közös ügyekkel foglalkozott, sokféle sajtó-, katonai és felszámoló részleg működött. Az első beosztott Barcza György volt.[6]
A követség jelentősége az 1930-as évekre csökkent: a magyar külpolitika a német vonalat erőltette, az ennek hullámain létrejövő olasz–osztrák–magyar szövetségben Ausztriának már alig jutott mozgástér, hiszen az 1938-ban bekövetkezett Anschluss fenyegetettségében kellett politizálnia.[5] 1938. április 11-én le is fokozták a követséget: a Harmadik Birodalomhoz csatolt Ausztria önálló államisága megszűnt, ezért az intézményt főkonzulátussá minősítették át és berlini magyar követség alá helyezték.[7] Az első főkonzul a kevésbé ismert Bobrik Arnó lett. Mint főkonzulátus, az intézmény a második világháborút követően megszűnt, 1945-46-ban felszámolás alatt állt, majd '46-47-ben politikai képviseletté alakult, hogy 1947-ben követség, majd 1964. október 31-től nagykövetségi rangú legyen.[8]
1947-ben az éppen Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták, ami a magyarországi kommunista hatalomátvétel egyik jelentős állomása volt. A diplomáciai kar számos tagja nyújtotta be ekkor lemondását, köztük Bartók László bécsi követünk is, aki ezt követően emigrációba kényszerült. 1950-ben ezen a követségen nyílt meg az első hírszerző rezidentúra: hat év alatt tíz hasonló szervezeti egység alakult világszerte, melyek a külképviseleti szervek fedése alatt működve végeztek kémtevékenységet.[8][* 1]
A rendszerváltás előtti utolsó nagykövetünk – aki maga is részt vett a páneurópai pikniken – Nagy János volt.
A nagykövetség alá tartozik nyolc tiszteletbeli konzul: Bécs, Linz, Bregenz, Kismarton (Eisenstadt), Graz, Innsbruck, Klagenfurt am Wörthersee és Salzburg városokban.
A bankgassei rablás
[szerkesztés]1919. május 2-án Hajós Jenő követségi titkár – kihasználva, hogy Bolgár Elek követ Magyarországon tartózkodott – segítőjével feltörték a követnek és a gazdasági megbízottnak a követség épületén belül elhelyezkedő lakását, és ellopták azt a jelentős készpénzállományt, amit a Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői utasítására csempésztek ki Ausztriába. Az akkori áron több mint 6 és fél tonna arany értékének megfelelő, közel 140 millió koronát a tolvajok az ellenforradalmi kormánynak szerették volna eljuttatni az Antibolsevista Comitén keresztül. A sikeres betörést követően felfegyverzett magyar katonatisztek szállták meg az épületet – valójában a bécsi rendőrök szeme előtt egyszerűen bemasíroztak oda -, lefegyverezték a benti őrséget, megvárták Bolgár Elek és Fenyő Andor hazatértét, majd további egy követségi alkalmazottal együtt elrabolták őket. A súlyos diplomáciai skandalum az osztrák pénzügyminiszter és a bécsi rendőrfőnök tudtával történt. A pénz egy részéből magát az ellenforradalmat finanszírozták később, közel felét a bécsi rendőrség lefoglalta és visszajuttatta Magyarországra a Tanácsköztársaság bukását követően, de valójában soha nem történt teljes körű elszámolás, az összeg hollétét még évekkel később is firtatta a sajtó. A követség alkalmazottait már másnap kiszabadították, az elkövetők részben elmenekültek, részben rövid vizsgálati fogsággal megúszták a támadást.[9]
Megjegyzések
[szerkesztés]- ↑ A diplomácia lehetőségeinek felhasználása a hírszerzés céljaira akkor és azóta is általános gyakorlat a számottevő hírszerzéssel rendelkező országok körében. A legnagyobb hatalmak gyakran több száz fős külképviseletein rendesen a hírszerzés több ága (katonai, polgári hírszerzés) is képviselteti magát rezidentúráival az úgynevezett „legális hírszerzés” keretében.
Hivatkozások
[szerkesztés]- ↑ Barcza 157. o.
- ↑ Barcza 166-167. o.
- ↑ Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1978. 238. o.
- ↑ Magyarország bécsi követe átadta megbízólevelét. Délmagyarország, VII. évf. 275. sz. (1918. november 15.) 3. o.
- ↑ a b Pritz Pál: A bécsi követség története a két háború között. Külügyi Szemle, XII. évf. 2. sz. (2013) 55–68. o.
- ↑ Barcza 160. o.
- ↑ KÖZLEMÉNYEK: A bécsi m. kir. követség átszervezése m. kir. főkonzulátussá. Külügyi Közlöny, XVIII. évf. 3. sz. (1938. április 30.) 1. o.
- ↑ a b Baráth Magdolna – Gecsényi Lajos: Főkonzulok, követek és nagykövetek: 1945–1990. Budapest: MTA BTK Történettudományi Intézet. 2015. 89. o. arch Hozzáférés: 2019. augusztus 29.
- ↑ Gábor Sándorné: Az 1919-es bécsi magyar ellenforradalmi emigrációról. Párttörténeti Közlemények, X. évf. 3. sz. (1964. szeptember) 114–155. o. (fizetős hozzáférés)
Források
[szerkesztés]- ↑ Barcza: Barcza György: Diplomata-emlékeim 1911–1945 I–II. Antal László (szerk); Bán D. András (jegyzetek, utószó); John Lukacs (bibliográfiai utószó). Budapest: Európa – História. 1994. = Extra Hungariam, ISBN 963 07 5657 9
- ↑ Pritz: Pritz Pál: A bécsi követség története a két háború között. Külügyi Szemle, 02. sz. (2013) Hozzáférés: 2020. szeptember 9.
| Nagykövetségek | Amerikai Egyesült Államok · Ausztria · Belgium · Csehország · Egyesült Királyság · Észtország · Európai Unió · Finnország · Horvátország · Japán · Kína · Lengyelország · Mexikó · Németország (Berlin) · Norvégia · Oroszország · Románia · Svédország · Szerbia · Szlovákia · Szlovénia · Ukrajna · Vietnám |
|---|---|
| Főkonzulátusok | |
| Megszűnt képviseletek | Németország (Bonn) |
Diplomáciai missziók Ausztriában  | |
|---|---|
| Nagykövetségek | |
| Főkonzulátusok | Szlovénia (Klagenfurt) |
Text is available under the CC BY-SA 4.0 license; additional terms may apply.
Images, videos and audio are available under their respective licenses.
