Kiss Géza
Született	1891. február 26. Kákics
Elhunyt	1947. április 28. (56 évesen)
Állampolgársága	magyar
Foglalkozása	néprajzkutató református lelkész
A Wikimédia Commons tartalmaz Kiss Géza témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Kiss Géza (Kákics, 1891. február 26. – Pécs, 1947. április 28.) református lelkész, író, az Ormánság népművészetének, néprajzának és nyelvjárásának ("mézes nyelvű nép")[1] elkötelezett kutatója. A térség az 1930-as években neki, és Kodolányi János írásainak köszönhetően került középpontba, mikor az elnéptelenedéssel fenyegető társadalmi jelenség, az egykézés okait kutatva kívánta megváltoztatni a hagyományos ormánsági családmodellt ("egykés Ormányság"). Eredményeit az 1937-es "Ormányság"[2] című művében összegezte.

Az Ormánság egyik legkisebb falujában, Kákicson született 1891. február 26-án. Édesapja, a szintén református lelkész, Kiss József halála után az egyházközösség őt választotta vezetőjének, 1915- 1947- ig a falu lelkésze.^[1] Tanulmányait a pápai kollégiumban végezte, majd 1913-ban Lipcsében tanult, 1914-ben pedig Budapesten segédlelkészi tisztséget kapott és bölcsészettudományt hallgatott.^[2] 1915-ben került vissza a kákicsi parókiára. Ebben az időszakban az Országos Református Lelkészegyesület a Nagyatádi Szabó István- féle földreform sikertelenségét látva új célként nevezte meg a szegényparasztok támogatását és egy újabb földreform melletti elköteleződést. Ennek a kérdésnek, és a népesedésre gyakorolt hatásának élharcosává vált Kiss Géza, aki lelkipásztor tevékenységét az Ormánság néprajzának és népművészetének kutatásával egészítette ki. Kutatásainak lejegyzését nem fejezhette be, az 1937-es "Ormányság" című műve még elkészült, de az 1937-ben elkezdett ormánysági tájszótárat már nem tudta befejezni. 1947-ben régóta húzódó tüdőbaja vetett véget életének.^[3] Írásai a kor néprajz-, és társadalomkutatói, illetve írói számára is fontos forrásként szolgáltak. Életéről és munkásságáról részletesebben ír lánya, Achs Károlyné^[4]

Az Ormánság szülötteként még inkább szívén viselte közösségének sorsát, művére azonban az érzelmesség mellett a tényszerűség és a nyersesség is jellemző. Bevezető mondatai rögtön a szomorú tényekkel szembesítik az olvasót:

"Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló ütemben halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke-nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? A végkipusztulás."^[5]

Ahogy Kiss Géza levéltári kutatásai mutatták, már a lakosszám drasztikus csökkenéséhez vezet az úgynevezett "egykézés", egyfajta szigorú születésszabályozás, önkontroll volt. A lelkész az adatokból kiindulva az ezredfordulóra datálta az Ormánság elnéptelenedését. Ugyanakkor a probléma nem volt ismeretlen a kutatók számára, az első intelmek a XIX. század közepe környékéről származnak, s először Hölbling Miksa Baranya vármegyei főorvos hívta fel rá a figyelmet, majd 1909-ben Buday Dezső könyvet is megjelentett erről.

Kiss Géza kutatása szerint az egykézés Mária Terézia korából származtatható, mikor a jobbágyfelszabadítással a parasztok földet kaptak ugyan de csak a termőföldjük nagyságának arányában részesülhettek egyéb közös használatú területekből (pl.: gyümölcstermesztés, halászat, méhészet). A nehezebb önfenntartás és a föld védelme érdekében az egykézés nem csak az önmegtartóztatásban, de korai fogamzásgátló módszerekben és abortusz alkalmazásban ("kimasszírozták belőle a gyereket") is megnyilvánult.

A gyermekek fogyása a népi hagyományok és játékok pusztulásához is vezetett, amihez az egy szem gyermek féltő óvása is hozzájárult, gyerektársaság hiányában gyakran aszociálisak felnőttekké váltak, ami gyakran öngyilkossági hajlammal is társult.

Kiss Géza szerint négy megoldása lehet a helyzetnek:

1. a baranyai lakosság növelése nagyarányú betelepítésekkel
2. az örökös nélkül maradt földek szálljanak vissza a kincstárra, és a helyükre föld nélküli magyar családokat telepítsenek
3. az örökösödési rendszer megváltoztatása 3 gyermek rendszerre
4. a társadalom ráébresztése arra, hogy rossz úton haladnak^[6]

Munkássága nagy hatással volt a kor íróira, kutatóira, az "Ormányság" megírása után a debreceni egyetem felszólította, adja be doktori disszertációként. 1938-ban avatták a bölcsészettudományok doktorává.

Cikkeinek kemény hangja miatt gyakran saját földijei sem értettek vele egyet, főleg, mikor egy az "egykés Ormányság" megváltoztatásáról írt. Neki köszönhetően azonban előtérbe került ez a korábban elhanyagolt térség minden szépségével és problémájával, és nem csak az ország többi része felé, de az ormánságiaknak is megadta a lehetőséget, hogy újra megismerjék saját kultúrájukat, szokásaikat, és megmentsék a kistérség jövőjét.

Kiss Géza hitt a hagyományok fontosságában és közösség formáló erejében, különösen egy olyan térségben, ahol a családmodell inkább a társadalmi kohézió ellen működött. A gyermekvállalás fontossága és a közösség összefogásáért folytatott munkájára emlékezve a térségben máig őrzik emlékét. Sellyén Kiss Géza nevét viseli a helyi múzeum (Kiss Géza Múzeum) és az általános iskola (Kiss Géza Általános Iskola, Óvoda és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény). Szülőfalujában, Kákicson a volt Parókia ma helytörténeti kiállításnak ad helyet, megőrizve a kor hagyományainak tárgyi emlékeit. A lelkész sírja a temető legöregebb tölgyfájának tövében található.^[7]

• Kiss Géza: Ormányság, Sylvester, Budapest, 1937 (első kiadás) http://www.mediadigitar.hu/helyismereti_konyvtar/kissgeza_ormanysag_1937.pdf
• Kiss Géza: A lélek harangja, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1984 http://www.mediadigitar.hu/helyismereti_konyvtar/kissgeza_alelekharangja_1984.pdf
• Kiss Géza: Elkiáltott üzenet (Prédikációk), Kiss Géza társaság, Ráday nyomda, Budapest, 1991 http://www.mediadigitar.hu/helyismereti_konyvtar/kissgeza_elkialtottuzenet_1991.pdf