Az intertextualitás (magyarul: szövegköziség) egy szövegalkotási eljárás, mely során az alkotók egy szöveget vagy szövegeket szó szerint vagy célzásszerűen egy másik szövegbe építenek be. A fogalmat Julia Kristeva bolgár-francia irodalomkritikus vezette be az irodalomtudományba 1966-ban. Az intertextualitás jelensége kezdetektől fogva jelen van az irodalomban, különösen a retorikai műfajokban, például a prédikációkban.^[1]

Az intertextualitás a 20. század második felének posztmodern irodalma kapcsán került a középpontba, mely irodalom azt vallja, hogy az évezredek óta gyarapodó szövegvilág telített, nem lehet olyant írni, amelyet már nem írtak volna meg a történelem során. Ez az irodalomelméleti felfogás szembemegy a romantika és a modernizmus irodalomfelfogásával, mely az eredetiséget, a semmiből való létrehozást tűzte ki célul. A posztmodern felfogás szerint a dolgok nem megírhatók, hanem újraírhatók, ebből következően az irodalom nem teremtés és ábrázolás, hanem a már létrehozott alkotások újrarendezése. Ez úgy történik, hogy a szövegek egymással párbeszédet folytatnak, az irodalom a régi és a mai szövegek közötti kölcsönhatás eredményeként jön létre. Ennek a befogadás szempontjából is nagy jelentősége van, hiszen a befogadó előzetes műveltségétől függ, mennyire ismeri fel a más-más szövegekből származó elemeket. Az intertextualitás tehát nagyobb olvasói aktivitást kíván.^[1]

Az intertextualitást Kristeva úgy értelmezi, mint az irodalmi szövegek egymástól való függősségét. Véleménye szerint egy irodalmi szöveg soha nem egy elszigetelt jelenség, hanem a többi szöveg mozaikjából áll össze. Az intertext más művek kontextusában, a velük való kölcsönhatás eredményeként jön létre. Kristeva értelmezésében minden szöveg intertext.

Gérard Genette az intertextualitást mint a Transztextualitás egyik altípusát értelmezi.

Az intertextualitást én a magam részéről (...) két vagy több szöveg együttes jelenlétéből fakadó kapcsolatként, azaz (...) egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléteként határoznám meg.

Genette három megjelenési formáját tulajdonít az intertextualitásnak: az idézetet, a legexplicitebb változatot, melynek során idézőjellel ellátva, az eredeti szerzőre, forrásra hivatkozva épül be a szöveg egy másikba, a plágiumot, mely egy nem bevallott, de még szó szerinti idézés és a célzást, mely megértése feltételezi azon kapcsolat ismeretét, amely közte és egy másik közlés között áll fenn.^[2]

• James Joyce Ulysses című műve több ponton is intertextuális kapcsolatban áll Homérosz Odüsszeia című eposzával.
• Eugene O'Neill Amerikai Elektra című drámatrilógiája Aiszkhülosz Oreszteia című trilógiájának az amerikai polgárháború idejébe helyezett újragondolása.
• William Faulkner Fiam, Absolon! című regénye a Sámuel első és második könyvében szereplő Absolon-történet Mississippi államba helyezett verziója.
• John Steinbeck Édentől keletre című regénye Mózes első könyvének az észak-karolinai Salinas-völgybe helyezett újraírása.
• Jean Rhys Széles Sargasso-tenger című regénye Charlotte Brontë Jane Eyre című művének textuális intervenciója, melynek során a történetet az őrült nő, Bertha Mason nézőpontjából ismerjük meg.
• Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című színdarabja William Shakespeare Hamlet című tragédiájának újramondása, melyben a két marginális karakter főszereplővé válik.
• Eugéne Ionesco Makbett című darabja William Shakespeare Macbeth című színdarabjának szatírája.
• Angela Carter A kínkamra és más történetek című novelláskötetében Charles Perrault és a Grimm testvérek meséit írja újra feminista szempontból.
• Helen Fielding Bridget Jones naplója című művében komikus utalások találhatók Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényére.
• Ljudmila Ulickaja Orosz lekvár című színdarabja Csehov Cseresznyéskert című drámájának kortárs variációja.

• Márai Sándor Halotti beszéd című verse intertextuális viszonyban áll a Halotti beszéd és könyörgéssel.
• Hajnóczy Péter A fűtő című novellája Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregényének feldolgozása.
• Kornis Mihály Körmagyar című vígjátéka Arthur Schnitzler Körtánc című darabjának a rendszerváltás Magyarországára helyezett paródiája.
• Szabó Magda A pillanat című regénye Vergilius Aeneis című eposzának újramondása.
• Parti Nagy Lajos Szende című novellája a Grimm testvérek Hófehérke című meséjének modern korba helyezett, parodisztikus újramesélése.
• Térey János A Nibelung-lakópark című verses drámája Richard Wagner A Nibelung gyűrűje című operájának felhasználásával ad hírt napjaink magyar társadalmáról.
• Tasnádi István Fédra Fitness című drámája Jean Racine Phaedra című színdarabjának edzőtermi környezetbe helyezett újraírása.
• Esterházy Péter Esti című kötete Kosztolányi Dezső Esti Kornél történeteinek hagyományára épül és viszi tovább őket.
• Tóth Krisztina Tímár Zsófi muskátlija című novellája Mikszáth Kálmán Tímár Zsófi özvegysége című elbeszélésének átirata.
• Grecsó Krisztián Barbárok című novellája Móricz Zsigmond azonos című elbeszélésének modern variánsa.