A germán ősvallás a germán nyelvet beszélő, különféle fejlettségi fokon álló törzsek viszonylag egységes hitvilága és vallása a kereszténység felvétele előtt. Egységes germán vallásról csak fenntartásokkal és helyi eltérések figyelembevételével beszélhetünk.

A germánok Európa északnyugati részét, a kelták települési területétől északra húzódó, erdős, mocsaras és hegyvidéki térségeket népesítették be. Ókori források egybehangzóan állítják, hogy a keltáknál primitívebb, barbárabb körülmények között éltek. Ez a megállapítás vonatkozott vallási képzeteikre, szertartásaikra és intézményeikre is.^[1]

Az északi germánok – akik Skandináviában éltek – vallási hiedelmeit főleg az Edda-dalokból ismerjük, a déli germánokét ősi hagyományokat gyűjtő középkori szerzetesek révén. A germán törzsek a 4–10. század között tértek keresztény hitre, de ősi hiedelmeiket népi szertartásaikban, mondáikban továbbra is megőrizték.^[2]

A kelta druidákéhoz hasonló papi szervezetük nem alakult ki, ellenben előkelőik skáldokat (vándordalnokok) tartottak, akik hőstetteiket versben, énekben megörökítették. Az Edda és a Sagák ilyen hősmondákat tartalmaznak, s a mitológiai anyag ezek keretébe van beillesztve.^[3]

Hittek a föld alatti, földi, vízi, hegyi szellemekben.^[2] Hitük erdőt-mezőt benépesített tündérekkel törpékkel. Az északi hitrege szerint az emberek sorsa születésüktől kezdve halálukig a nornák kezében van; a nornáknak áldoztak is. A szellemek között népszerűek voltak Odin szolgálói, a valkűrok, akik az elesett harcosokat a valhallába, az örök élet hajlékába kísérik. Hitregéikben szerepük volt az óriásoknak, akik nemcsak az istenekkel hadakoztak, hanem az embereknek sem mindig jóakarói, ezért óvakodni kell tőlük.^[3]

Nagy szerepet játszottak képzeletükben az ember-lelkes, átváltozásra képes állatok, a farkas és a medve; Odin hollója pedig jóstehetséggel volt felruházva.^[3]

A germánok halottaikat elföldelték vagy elhamvasztották. Hittek a halottak feltámadásában, akiknek lelkét tiszteletben részesítették.^[2]

Elterjedt volt körükben a mágia, a varázslás sok formája.^[2]

A skandinávok vallása magasabb fokon állt, mint a déli germán törzseké. Mítoszaik terjedelmesebbek, isteneik világa jobban ki volt építve, s istentiszteletük is fejlettebb volt. Nekik már templomaik is voltak.^[3]

A hét napjai az isteneknek voltak szentelve. Az máig tetten érhető sok szóban:

A germán istenek szüntelen harcok, ellentétek világában éltek.^[1] A neveik közül soké fennmaradt, hatáskörük, tiszteletük módja azonban jobbára ismeretlen.^[3] Gyakran léptek fel csoportosan, például az Eddában Odhin, Hönir és Loki.

Az istenek – így tartja az északi germánok mítosza – két nagy csoportra oszlottak: Ázok (Æsir) és Vánok (Vanir) csoportjára.

bővebben: Ázok és Vánok

Ami az első pillanatra észrevehető: az indoiráni népek istencsoportjaitól: Ásura (Áhura) – Deva (Daiva) ellentéttől eltérően a germán istenek egyik nagy csoportja sem egyértelműen "jó" vagy "rossz", segítő vagy pusztító isten. Harcuk ezért nem is végződhet egyik fél teljes győzelmével. A két istenségcsoport mitikus harca háromszoros összeütközés, pusztítás és újrakezdés után végül valóban eldöntetlenül végződik.^[1]

Főbb istenek:

• Odhin (Odin, Wotan) az északi germánok fő istene – aki a déli germánoknál Wotan néven szerepel – a teremtő, az istenek atyja és uralkodója.^[2]
• Thor (Donar) - a legharciasabb isten, a mennydörgés istene, a földművelés védője, a harcosok istene
• Tyr (Ziu) - félkarú hadisten
• Baldr - az egyik legtekintélyesebb isten, a meghaló és továbbélő természet jelképe
• Frigg (Frija) - az istennők között a főhelyet foglalta el
• Freyja - a termékenység istennője

lásd még: Skandináv istenek

A római hatás alá kerülő germánok isteneit a római istenekkel azonosították. Tyr (Ziu) neve alapján a szanszkrit Diausz, a görög Zeusz vagy római Jupiter rokona lenne, de harcias funkciója miatt Marssal azonosították. Thort (Donar) a villámmal és mennydörgéssel való kapcsolata miatt lehetett Jupiter megfelelőjének tartani. Odhin (Wotan) bár rangja szerint a legfőbb isten, mágikus képességei és vándorlásai miatt Mercurius megfelelőjének volt tekinthető. A római Tacitus úgy tudja már, hogy a germánok legfőbb istene Mercurius, és mellette Hercules és Mars (alighanem Thor és Tyr) áll a legnagyobb tiszteletben. Az istennők közül akár Frigg, akár Freyja azonosítható volt Vénusszal.^[1]

Egyes istenek nevei különböző germán nyelveken:

A kultuszról keveset tudunk, fő formája az áldozat volt. A római történetíró, Tacitus alapján a germánok kultusza a ligetekben zajlott. Sok fát és ligetet szentként tiszteltek.^{[megj. 2]} A fák mellett, szent köveknél, forrásoknál áldoztak. Áldozataik között gyakori volt a ló- és emberáldozat.^[2] Bűnösöket és hadifoglyokat úgy végeztek ki, hogy egyben áldozat is legyen az istenek megajándékozására.^[1]

A szabad ég alatt emelt áldozati oltárok mellett Skandináviában építettek állandó templomokat is. A templomok nagy csarnokból álltak, ahol áldozataikat mutatták be. A templomhoz félkör alakú épület volt csatolva, amely egyéb istentiszteleti célokra szolgált.^[3] Az egyik legismertebb és legnagyobb templomuk Uppsalában épült, ebben Odhinn, Thor és Frey szobrai álltak; belseje arannyal volt bevonva.^[2]

A germán pogány vallásoknak nem alakult ki papi szervezete.^[2]

Az ősök szellemének étel- és italáldozattal adóztak: malachús és sör fogyasztásával.^[2]

Legnagyobb, illetve a nagyobb területen elterjedt ünnepük a Jul (Julfest) volt, mely helyére később, a keresztény korban a karácsonytól újévig terjedő ünnepségek léptek. Az izlandi kéziratos gyűjtemény, a Flateyjarbók (1500 körül) arról számol be, hogy a pogányok Odin tiszteletére tartották ezt az ünnepet.

Eostre – feltehetőleg – a termékenység istennőjének ünnepét tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőség idején tartották. A kereszténység felvételekor ezen ünnep helyébe Jézus feltámadásának ünnepe, a húsvét lépett.

Egyes germán törzsek római fennhatóság alá való kerülésével adva volt a lehetőség, hogy vallásuk római hatás alá kerül. Ez meg is történt. A római katonaság bevitte a germánok földjére Mithrász tiszteletét, oltárokat állított Isisnek és Herculesnek.^[3] A 4. századtól azonban a kereszténység viszonylag rövid idő alatt sikert aratott a germán népeknél. Gyors áttérésük csak azzal magyarázható, hogy a germánok az új, a sajátjukkal annyira ellentétes, latin kultúra kíséretében hozzájuk érkezett eszmékkel nem állíthattak szembe semmi határozott nézetet, mivel ők maguk nem voltak képesek saját vallásukat továbbfejleszteni úgy, ahogyan azt a szellemi szituáció megkívánta volna.^[4]

A középkor kezdetén a kereszténység a keleti és nyugati gótok, a vandálok és szvébek is a kereszténységre tértek. E germán népek nagy része a kereszténység ariánus, a római egyház által eretneknek nyilvánított formáját tette magáévá, egyedül a frankok maradtak még pogányok és mentesek az arianizmustól, így a római misszió iránya feléjük fordult.^[4] Klodvig király 496-ban felső-rajnai győzelmével meghódította Galliát és ugyanebben az évben megkeresztelkedett, majd ezt követően az egész frank nép a kereszténység római katolikus útjára tért.^[4]

597-ben látott munkához a római misszió az angolszászok között és kb. ugyanebben az időben a longobárdok között.^[4] A kereszténység nem pusztította ki és nem is akarta kiirtani teljesen a pogányok őshitét. Nagy Gergely pápa Mellitusz apáthoz írt levelében (601) azt az utasítást adta, hogy a térítők ne semmisítsék meg a megtérítendő népek szentélyeit, hanem inkább használják ki az azokhoz fűződő kegyeletet és éppen azokon a helyeken állítsák fel az igaz Isten oltárát, ahol azelőtt a pogány isteneket imádták. Sok keresztény templom a germánok korábbi áldozóhelyére épült. A pogány oltárokat vagy oltárköveket befalazták a keresztény templomok alapjaiba, és gyakran a germán istenek galériája fölött Krisztus trónolt. Ugyanígy a pogány áldozati szokásokat is fenntartották és azoknak keresztény értelmet adtak.^[3]

Germania nagy hittérítője, Bonifatius Wynfrith (Szt. Bo­ni­fác) (kb. 673–754) de­mon­strá­lan­dó a ke­resz­tény­ség hatalmát a pogány rítusok felett, 724-ben ki­vá­gat­ta Geismar mellett a Do­nar istennek szentelt hatalmas tölgyfát és anyagából kápolnát építtetett Szent Péter tiszteletére. Később a kö­zép­kor­ban a kegy­he­lye­ken Szűz Má­riá­val hoz­ták kap­cso­lat­ba a tölgy­fát, mi­vel a le­gen­da sze­rint egy tölgy­fá­ban az ő ké­pé­re ta­lál­tak.

Nagy Károly (768-814) frank birodalma a nyugati keresztény országok nagy részét magába foglalta. Az uralkodó a nyugati egyház urává és védelmezőjévé vált. Hódításai folytán a leigázott törzseket – Németalföldön és Közép-Németországban is – a kereszténység felvételére kényszerítette.^[5]

Miután Közép-Európa legnagyobb része már keresztény lett, Róma a 9. században Skandinávia népeinek megtérítéséhez fogott.^[6] A dánok, svédek a 10-11. században tértek át, de azért pogány hagyományaikat hosszú időn át megőrizték.^[3]

• Germán mitológia
• Skandináv mitológia
• Edda-énekek

• ↑ Hunyadi László: : A világ vallásföldrajza, 1995
• ↑ Gecse Gusztáv: : Vallástörténeti kislexikon, 1975
• ↑ Hahn István: : Istenek és népek, 1968
• ↑ Szimonidesz Lajos: : Iszlám és buddhizmus, 1931
• ↑ Helmuth von Glasenapp: : Az öt világvallás, 1977

1. ↑ a szombat istenének a germán eredetére nem tudtak rábukkanni, a római Dies Saturni isten neve él tovább a mai angol nyelvben: Saturday
2. ↑ Szent fák voltak pl: Donar tölgye a mai Hessenben, Uppsala szent fája, a Caill Tomair az Ír-szigeten stb.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Germansk religion című dán Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.