Az örökzöld babérlombú erdők (más néven: szubtrópusi esőerdők, humid-szubtrópusi erdők, Laurolignosa) a kontinensek keleti felén, a 25. és 35. szélesség között, a trópusok és a meleg mérsékelt égöv határán, a passzát- és monszunszelek hatása alatt álló, az északi és a déli féltekén egyaránt előforduló átmeneti övezetben (óceáni szigeteken is) alakultak ki.

Fő jellemzők:

• kiegyenlített csapadékjárás (esetleg téli csapadékminimum),
• a legtöbb csapadék jellemzően a legmelegebb hónapban hull,
• az évi középhőmérséklet 15 °C vagy több,
• fagypont alá télen is csak átmenetileg száll a hőmérséklet,
• a napi és az évi hőingás kicsi,
• a tél enyhe, fagymentes,
• nagy páratartalom; erős ködképződés vagy felhőzet.

Az egyes, babérlombú erdőkkel borított területek éghajlata egyik-másik ponton jelentősen eltérhet a fentebb összefoglalt sajátosságoktól. Különösen igaz ez az óceáni szigetekre, amint ezt Madeira példája (nyári csapadékminimummal) szemléletesen érzékelteti.

Babérlombú erdők a Föld kilenc táján alakultak ki. Ezek:

• Kelet-Ázsia monszun éghajlatú vidéke (Korea, Kína, Dél-Japán),
• az Amerikai Egyesült Államok délnyugati része (Kalifornia),
• Florida atlanti partvidéke,
• Makaronézia, tehát az Azori- a Madeira- és a Kanári-szigetek,
• Délkelet-Ausztrália keleti partvidéke (Új-Dél-Wales) és Új-Zéland északi szigete,
• Dél-Chile,
• a Kaukázus nyugati oldala;
• a Pireneusok egyes részei és
• a Balkán-félsziget csapadékosabb részei.

Lombkoronaszintjükben kevés fajt találunk. Ezek megjelenése nagyon hasonló: örökzöld, laza szerkezetű leveleik középnagyok, kopaszok, fényesek és bőrneműek (innen a „babérlombú” név).A fény jobb hasznosítása érdekében leveleik a beesési szögre merőlegesen állnak. Gyepszintjük fajgazdag; többnyire a páfrányok uralják. Mohaszintjük és zuzmószintjük is erősen fejlett: a mohák többnyire a talajon, a köveken és a fatörzseken nőnek, a zuzmók hosszú szakállakként a fák ágairól csüngenek alá. Cserjeszintjük túlnő az erdők elterjedési területén: nedves éghajlaton benyomul az alhavasi övbe (alhavasi cserjeöv), szárazabb viszonyok közt a lombos és tűlevelű erdők aljnövényzeteként tűnik föl.

Mivel a felsorolt tájak öt különböző flórabirodalom részei, az egyes flóraterületek növényzete igencsak eltérő. Közös vonásuk, hogy fáik levelei pergamenszerűek, bennük a keménylombú fákénál kevesebb a szilárdító szövet. A levelek többnyire kicsik. Az északi féltekén (Holarktisz) ezek a fák leginkább babérfélék, örökzöld tölgyfajok, liliomfák és mocsárciprus. A déli féltekén nyitvatermők válnak jellemzővé, így Dél-Amerikában az araukáriafenyők. Kelet-Ázsiától Észak-Ausztráliáig mellettük jelentős szerephez jut a bambusz.

Jellegzetes talajaik a sárga és vörös podzolok.

Érdekesség, hogy a közismert, az egész növényrend nevét adó babér (Laurus nobilis) nem a babérlombú erdők, hanem a keménylombú erdők karakterfaja.

A Balkán-félszigeten és alárendelten néhány más olyan területen, ahol a keménylombú és a babérlombú erdők egymás közelében nőttek, és az emberi tevékenység mindkettőt jelentősen letarolta, az erodált talajokra helyenként a két növénytársulás fajait vegyesen tartalmazó cserjetársulás, úgynevezett pszeudomacchia települt be.

A jellemző fajok földrajzi elterjedése és a helyi klímaviszonyok (tengerszint feletti magasság stb.) szerint számos típusát különböztetjük meg.

A vulkáni szigetek meredek hegyoldalain erőteljes a vertikális zonalitás; a növényzet szintenként más és más:

• az alsó zónában az úgynevezett cserje formációt találjuk,
• efölött az úgynevezett kanári babérlombú erdő nő:
  • a Kanári-szigeteken 800–2000 m között;
  • Madeirán mintegy 600 m-ig,
• Madeirán e fölött (600–1300 m) húzódik a madeirai babérlombú erdők öve, ami a Kanári-szigeteken hiányzik;
• az ehhez elég magas szigeteken efölött gyér, magashegyi növényzetet (csarabos fenyért) találunk.

A cserje formáció domináns fafajtája a sárkányvérfa (Dracaena draco).

A cserjeszint (bozót) jellemző nemzetségei:

• kutyatej (Euphorbia),
• gubóvirág (Globularia),
• kígyószisz (Echium).

Fontosabb fafajok:

• avokádó (Persea indica),
• kanári babér (Laurus novocanariensis),
• teafélék (Theaceae),
• közönséges magyal (Ilex aquifolium),
• kanári fenyő (Pinus canariensis)
• kanári fűz,
• kanári magyal (Ilex perado)

Sok a folyondár; jellemző növénye a borostyán (Hedera helix).

Fontosabb fafajok:

• azori babér (Laurus azorica),
• Ocotea foetens,
• Madeira-mahagóni (Persea indica),
• kanári babérfa (Apollonias barbujana),
• Myrica faya,
• Madeira-gyöngyvirágfa (Madeira-gyöngyvirágcserje, Clethra arborea)
• Madeira-cédrus (Juniperus cedrus);

Jellemző cserjefajok:

• Pittosporum coriaceum;
• madeirai berkenye (Sorbus maderensis).

Az erdők nedves talaján, a gyepszintben él:

• azori boglárka (Ranunculus cortusifolius)
• Madeira-gólyaorr (Geranium maderense).

Ausztrália, pontosabban a Wallace-vonallal határolt terület önálló flórabirodalom (Ausztralisz). A kontinens területének mintegy 80 százaléka sivatag, a Nagy-Vízválasztó-hegység keleti lejtői azonban csapadékosak: a kontinens északi részén trópusi, közepén-déli részén monszun éghajlattal. Sydney környékén a Kék-hegység (Blue Mountains) széles, lapos, enyhe lejtésű hegyhátait zömmel eukaliptusz fajokból álló erdők uralták el (ezek kékesszürke lombjáról kapta nevét a hegység). Az eredeti (az eukaliptusz térhódítása előtti) babérlombú erdők foltjai csak a 200–400 méter mélyen bevágódó szurdokvölgyekben maradtak fenn.

Az ausztrál babérlombú erdők különlegessége, hogy Gondwana ősi flórájának maradványai. Uralkodó fája a csónakfa – a trópusokon elterjed Cunoniaceae család csak Délkelet-Ausztrália erdeiben élő faja (kiváló épület- és bútorfa). Az ausztrál babérfélék családjából gyakori az ausztrál szaszafrasz (Doryphora sassafras), aminek illóolajából parfümöket készítenek. Az alacsonyabb lombkoronaszintben, cserjeszintben 6–10 m magasra növő törzses páfrányok közül említésre méltó az óriás hópáfrányfa, az ausztrál serlegpáfrány és a fogazott óriáspáfrány (más néven királypáfrány). A bolwarra avagy ausztrál guáva (Eupomatia) nemzetség mindkét faja (E. laurina, E. bennettii) Délkelet-Ausztráliában endemikus. A patakok fölött függönyszerű, áthatolhatatlan liánszövevényként függ a szőlőfélékkel rokon halványszürke délszőlő, valamint a szivarfafélékkel rokon ausztrál lugasszőlő. Ezekben az erdőmaradványokban, a párás szurdokvölgyek sziklapárkányain élnek az élő kövületnek tekintett sárkányfenyő (Wollemia nobilis) utolsó példányai (mintegy száz egyed). Jellemzőek még a kőtiszafafélék (Podocarpales).

Az ausztrál babérlombú erdők állatvilágának jellemző képviselői:

• a hidasgyík (Sphenodon punctatum),
• a keapapagáj (Nestor notabilis),
• (Új-Zélandon még) a kivi (Aptirex australis).

Ezen a vidéken a zárt babérlombú erdő általában 1000 m felett alakult ki. Fontosabb fajok:

• keleti bükk (Fagus orientalis),
• keleti gyertyán (Carpinus orientalis),
• kaukázusi szárnyasdió (Pterocarya caucasica),
• pontusi havasszépe (Rhododendron ponticum),
• örökzöld puszpáng (Buxus sempervirens var. arborescens),
• balkáni babérmeggy (Prunus laurocerasus).

Jellegzetes fafaja a balkáni babérmeggy (Laurocerasus officinalis).

Cserjeszintjében nő: fatermetű puszpáng (Buxus sempervirens var. arborescens),

A legnagyobb összefüggő, babérlombú erdővel borított terület Közép-Kínában a Jangce folyó völgyétől Burma határáig terjedt. Ezen a vidéken az őshonos növényzetet többnyire kiirtották; a földet művelik. A megmaradt erdős foltok flórájának gazdagsága az észak-amerikai–atlanti flóráéval vetekszik, a platán és az akác kivételével valamennyi ottani nemzetség itt is megvan.

Nemcsak a cserjeszint gazdag, de lián is sokféle nő (pl. Actinidia, Campsis, Wisteria spp.). Jellegzetesek a bambuszsűrűségek (Phyllostachis, Arundinaria spp.). Az állományalkotó fajok részben a mérsékelt övi lombhullató fák, dél felé haladva azonban egyre több az örökzöld; közülük több a bükkfafélék családjába (Fagaceae) tartozik:

• gesztenye (Castanea),
• babérgesztenye (Castanopsis),
• tölgy (Quercus),
• qingfeng (Cyclobalanopsis)

nemzetségek.

Sok a fenyő (Pinopsida) is. Közel húsz itt élő nemzetségük között találunk Európából, illetve Amerikából ismerteket, mint például:

• tiszafa (Taxus),
• répafenyő (Pinus),
• hemlokfenyő (Tsuga),
• duglászfenyő (Pseudotsuga)

és olyan reliktum fajokat, mint:

• a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) és
• a kínai mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides).

Dél felé haladva egyre több a tea- (Camellia), babér- (Laurus), valamint a liliomfafélék (Magnoliaceae) és a varázsdiófélék (Hamamelidaceae) családjaiból származó örökzöld. Hasonló erdőket találunk Korea déli partjai mentén és Japán déli felén. Mivel ezen fák lombkoronája viszonylag ritkás, alattuk gazdag cserjeszint alakul ki. A kelet-ázsiai babérlombú erdő jellegzetessége, hogy cserjeszintjében sok a bambusz (Bambuseae).

Kínában e babérlombú erdők állatvilágának közismert képviselői a pandák:

• az óriás panda és
• a kis panda.

Északnyugat-India szárazabb éghajlatán, a Himalája előhegyein az örökzöld tölgyesek övében a fenyőket a himalájai hosszútűs fenyő (Pinus roxburghii), feljebb pedig a himalájai cédrus (Cedrus deodara) képviseli.

Néhány további, jellemző növénye:

• kámforfa (Cinnamomum camphora),
• kamélia (Camellia japonica)
• teacserje (Thea sinensis, Camellia sinensis)
• cikászfélék (Cycadaceae)
• japánciprus (Cryptomeria japonica)

A gazdag fás flórájú atlanti lomberdők folytatásaként a szubtrópusi klímahatás dacára is a mérsékelt égövön megszokott:

• hikori:
  • Carya tomentosa,
  • Carya glabra és
• tölgy-
  • Quercus alba,
  • Quercus michauxii stb.

fajok gyakoriak. Mellettük jellegzetes a mediterrán éghajlaton mindenfelé ültetett örökzöld, örökzöld liliomfa (Magnolia grandiflora).

A durvaszemű homokon kialakult, tápanyagszegény talajokon fenyők válnak uralkodóvá. Szavannaszerű, nyílt állományaikban gyakoriak az avartüzek. A répafenyő (Pinus) nemzetség számos faja közül gazdaságilag a párás, meleg, partvidéki lapályokon növő floridai parti fenyő (Pinus elliottii) és a rendkívül hosszú tűs mocsári fenyő (Pinus palustris) jelentős.

A parti mocsarak és árterek – ide értve a Mississippi alsó folyását is – a sík vidék mintegy 20%-át foglalják el. A ligeterdők legjellegzetesebb faja a pangóvizes termőhelyeken a hatalmasra növő amerikai mocsárciprus (Taxodium distichum). Kísérő lombos fajok:

• tupelo (Nyssa spp.),
• amerikai ámbrafa (Liquidambar styraciflua),
• tölgy (Quecus spp.),
• hikori (Carya spp.),
• szil (Ulmus spp.).

Fő jellemzője, hogy teljesen fagymentes területeken alakult ki. A fő növényfajok:

• fésűs mocsárciprus (Taxodium distichum),
• amerikai tulipánfa (Liriodendron tulipifera).

A legjellemzőbb növényfajok:

• örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens),
• mogyoró (Corylus cornuta),
• óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum),
• cukorfenyő (Pinus lambertiana).

Az újvilági trópusok flórabirodalmában egyedül Valdivia chilei város környékén nőnek babérlombú erdők, amiket ezért gyakorta valdíviai erdőknek neveznek. Jellemző fajaik:

• déli bükk (Nothofagus sp.),
• fehér hortenzia (Hortensia scandens),
• chilefenyő (Araucaria aracuana)

A kora miocén korú ipolytarnóci lábnyomos homokkő az akkor ezen a területen élt babérlombú erdő növényeinek maradványait is megőrizte. A levéllenyomatok és egyéb, többnyire elszenesedett növényi részek alapján rekonstruált növénytársulás (aminek több faját erről a lelőhelyről írták le először) az ipolytarnóci flóraegyüttes nevet kapta a szakirodalomban.

Meghatározó növényfajai:

• Magnolia mirabilis (liliomfa),
• Laurus princeps (babér),
• Litsea ipolytarnocense,
• Engelhardia orsbergensis (ősi diófaféle),
• Platanus neptuni (ősi platánfaj),
• Cyclocarya cyclocarpa (ősi diófaféle),
• Schefflera gaudini (ősi, trópusi borostyánféle),
• Sabal major (legyezőpálma)
• Calamus noszkyi (kúszópálma)
• Smilax aspera (egyszikű)

• Kempelen Farkas digitális tankönyvtár 4. A szubtrópusi területek növényvilága Archiválva 2008. február 19-i dátummal a Wayback Machine-ben
• 1. A Föld alakja és mozgásfolyamatai
• Isépy István: Sárkányfenyő, a 90 millió éves élő kövület
• Biogeográfiai alapfogalmak
• Klímaövek
• Kempelen Farkas digitális tankönyvtár Az erdőformációk ismertetése
• Berardo Foundation: MONTE PALACE Tropical Garden
• Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Terület
• Rolf Goetz, 2007: Madeira. The Finest levada and mountain walks. Rother walking guide. Bergverlag Rother GmbH, München. ISBN 978-3-7633-4811-4
• Magyar nagylexikon II. (And–Bag). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1994. 768–769. o. ISBN 963-05-6800-4  
• Természettudományi lexikon I. Főszerk. Erdey-Grúz Tibor. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964. p. 444–445.
• Sulinet: Biológia, 7. évf.

• Macchia